Ha hétvége, akkor takarítás, ebédfőzés, mosás, ilyesmi. A mai nap ezt ráadásul igyekezettel végzem, mert délutánra programot beszéltünk meg miami-i magyar ismerősömmel.

A héten kocsikázás közben rátaláltam egy helyre az út mellett, ahol hagyományos tölteni való paprikát találtam és igazi illatos paradicsomot. El is határoztam, hogy ebből bizony lecsó lesz. Bár esélyem nincs az otthoni jó kis füstölt kolbászt beletenni, de majdnem lehet olyan.

Szeletelt baconszalonnából kiolvasztottam a zsiradékot, megpároltam a hagymát, majd a lehéjazott, apróra vágott paradicsomot és felszeletelt paprikát zúdítottam bele némi só társaságában az alkalmasnak tartott edénybe. A végén vissza bele a sült bacon, némi virsli és otthoni pirospaprika természetesen. Szerintem egész jóra sikerült, nekem egy icipici csípős mehetett volna bele, de az itteniek nem szeretik. Tojást ütöttem rá, mint Kijevben ahogy csináltuk. Azt hiszem ez az első kaja, ami csak a kisfiúnak jött be, az is csak a virsli miatt. Monica ugyan említette, hogy nagyon finom, de már nem fog ki rajtam az udvariassága. Tudom, hogy a kaja eltűnésének gyorsaságán lehet mérni náluk mennyire ízlik, vagy sem egy adott étel.  Én viszont kitűnően megvacsoráztam belőle, sőt maradt másnapra is.  

Az interneten nézelődve a látványosságokkal kapcsolatban még a Deering Estate-nél találkoztam azzal, hogyha valakinek van könyvtári kártyája, akkor ingyenesen látogathat múzeumokat, és felsoroltak néhányat, köztük a Vizcaya Museum & Garden-t is. Tehát az utat a könyvtárban kezdtem, ahol tájékoztattak, hogy épp most nem adhatnak belépőt, mert valamilyen művészeti rendezvény van. További érdeklődésre kiderült, hogy vannak olyan helyek, ahová csak családostól lehet belépni ingyen, hiába van ez a lehetőség egyébként. Miután a Vizcaya Museum-ra továbbra is kíváncsi voltam, nem tántorított el a látogatástól. 

Rövidesen találkoztunk a metrorail-en Zsuzsával, aki eddig is nagy segítségemre volt sok kérdésben, információkkal, tanácsokkal egyaránt. Úgy tűnik hasonló az érdeklődési körünk, szerencsére nagyon türelmes a fotózási esetlenkedéseimmel kapcsolatban, úgyhogy jó kis páros vagyunk, ha egy kis csavargásról van szó. 

A Vizcaya múzeum megközelítése igen egyszerű tömegközlekedéssel is, a metrorail Vizcaya megállójánál leszállva néhány perc sétányira van a bejárata. A hely a már előzőekben említett Deering família James nevű testvérpárjának tulajdonában volt, ő építtette két év alatt az 1910-es években téli nyaralóépületnek. Olasz és francia hagyományokat követve  gyönyörű kertet alakítottak ki. Közel egy évszázadig volt a család birtokában.

Az épület körudvaros, alapvetően kétszintes verandás építésű 34 szobás. A szobák mindegyike különböző stílusban készült. Nagyon szépen megőrizték. A két óceán feletti torony részben kialakítottak egy-egy lakrészt a harmadik szinten is, ide külön kis csigalépcső vezet fel a épületen belül. A felső szinten találhatóak a hálószobák a hozzájuk tartozó fürdőkkel egyetemben. James Deering itt telelve a fürdőkádjából nézhette az óceánt pancsolás közben. A konyha és a kert  felé néző reggeliző is ott kapott elhelyezést. Sajnos a múzeumon belül tilos volt fotózni, ezért nem készült csupán egy lopott felvétel, a konyhában.

Látható, hogy hagyományos „sparhelt”-en készítették az ételt, de megtalálható az étellift-től kezdve a szellőztető berendezésig minden modern felszerelés.   

A földszint a rövid időt tartózkodó vendégek színtere volt. A nyugati bejáraton megérkezve külön női és férfi váró került kialakításra, ahol rendbe hozhatták toalettjeiket, mielőtt a nagy találkozásra a ház urával sor kerülne. Itt kapott helyet a könyvtár is és a különböző fogadó helyiségek. De láttunk liftet, sőt olyan pici kis helyiséget, amit leginkább telefonfülkének lehetne nevezni. A keleti loggia-ról bámulatos kilátás nyílt az óceánra.

Az északi oldalon pince magasságban helyet kapott egy igazán impozáns méretű fürdő medence is, ami egyenesen megközelíthető volt a házból.

Gyönyörűen rendben tartott, pazar felszerelésű épület. Sajnáltam, hogy nem lehetett fotózni, pedig igazán volt mit. Legalább úgy, mint azt a birtok külső területén. Az északi oldalon kisméretű orchidea kertet láthattunk, nagyrésze sajnos épp elvirágzóban volt. Az épület keleti oldalán középen egy jókora hajó alakú építmény volt az óceánban, a területre oly jellemző szoborfigurákkal díszítve. Az U alakú öböl bal oldalán köthettek ki a hajók, a jobb oldalán pedig egy teaház kapott helyet:

A fickó mintha nézné, hogy jön-e már a hajó, a hölgy pedig már a ház felé hozza az értékes árucikkeket

Nem vagyok nagy teázó, de azért kipróbáltam volna ezt a teaházat. Fantasztikus a kilátás mindenfelé!

Az épület déli részére került a jókora kert, melynek középső részén labirintusszerűen ültetett növények és kisebb-nagyobb tavacskák szabdalnak. Két oldalon magasított részen szoborsétány.

A kert távolabbi végében ismét egy megemelt résszel találkozunk gyönyörű kiképzéssel, tetején érdekes épülettel. Mi nem tudtuk igazán kinézni belőle, hogy pontosan mi célt szolgálhatott, a térkép szerint casino névre hallgatott:

Kétoldalt aprócska fülkékben foteleket, sőt kandallót is láttunk. A háztól távolabbra eső oldalán lejáró volt egy kisebb kikötőhöz, ahová egy csatornán juthattak fel a hajók.  Hűű, nagyon szép volt minden!

A területen gyakorlatilag lehetetlen volt olyan képet készíteni, ahol nem nagyon voltak emberek. Szombat lévén birtokba vették a fotósok – amatőrök és profik egyaránt. Zsuzsa elmondása szerint hagyomány, hogy 16 éves korukban a lányokról profi fotósorozatot készítenek alkalmi ruhákban. Itt is találkoztunk néhánnyal. Vagy vélhetően portfólióját készíttető balerinával. Órákon keresztül dolgoztak különböző helyszínein a parknak, különböző ruhákban.  

Esküvőre is bérelhető a terület, épp erre készültek. Nem kis esküvőre. A párt sikerült megörökíteni amint épp a profik munkálkodtak rajtuk. Négyen. Mármint a fotósok voltak négyen, plusz a segítők.

Ők is egy esküvői pár, de csak fotózkodni jöttek ide

Ismét „velünk söpörték ki” a helyet, besötétedett, mire végeztünk. Azért utolsó fotóként sikerült egy szobrot megcsípni, anélkül, hogy minket csíptek volna meg.

Zsuzsa vitt haza, mert nekem ilyenkor már nincs lehetőségem busszal hazamenni. Köszönet érte!

Ma vasárnap van, ismét elértem a valós időhöz. Holnap kezdődik a suli, kicsit megpróbálom már a gondolataimat összeszedni ezzel kapcsolatban is. Ma igyekszem az összes olyan adminisztrációt pótolni, ami már várat magára egy ideje. Kicsit izgulok, hogyan fogom érteni a többieket, de hát végülis ezért jöttem, hogy szenvedjek is egy kicsit!

Két új bejegyzés került fel egyszerre, ez a második. Ha érdekel a előző, vissza kell lapoznod! :)

Utolsó nap a kiskocsival. Bevásároltam néhány nehezebb dolgot, hogy ne hátizsákkal kelljen cipelni, egy darabig valószínűleg elég lesz. Aztán kihasználva még a meglévő benzinállományomat (üres tankkal kell visszavinni) a közeli Deering Estate felé vettem az irányt. Ez az a hely, ahol néhány nappal korábban a napkeltét fotóztam és jól agyoncsípkedett valami ismeretlen miniatűr izé, ami miatt még azóta is vakarózom.

Azóta egyébként megtudtam, hogy „no see um”-nak hívják és meglehetősen nehéz ellene védekezni. Állítólag nem nagyon hatnak rá a szúnyogriasztó szerek sem (egyébként légy) és a hagyományos szúnyoghálón úgy szambázik át, mint kés a vajon. Speciális szúnyogháló kell a vele szembeni védekezéshez. 

Eleinte kissé aggódtam, hogy mennyire fognak megenni ismét, de bíztam abban, hogy az időjárás most szelesebb és napközben van, hátha ilyenkor nem annyira aktívak. Látogatásomnak volt egy különleges apropója is a kíváncsiságon kívül: ez is egyike volt azoknak a helyeknek, amelyek egyik helyszínét adták a több mint két évtizede forgatott Miami Vice-nak.  Érdekelt, hogy vajon vannak-e felismerhető helyek. 

Abszolút voltak. Érdekes élmény volt látni személyesen a helyet, ahol a KGB hajszolta volt ügynöküket és Castillo-t, vagy sétálni a fák között, ahol az epizód végkifejlete zajlott:

„Hol van, ember! Hey? Van neve? Tudja, az én nevem? Az én nevem Szörf! Jó név nem?! Az én nevem Szörf! Ember, imádom Amerikát! A szabadság és a bátorság hazája, nem igaz?! Igen, most vagyok először Miamiban. Ember, ez maga a Paradicsom! A Paradicsom, nem igaz?!”

Természetesen a jó győzött a rossz felet, mint ahogy az szokás a filmeken, és ha az embernek elég pénze van rá, akár a paradicsom is lehetne.  No de térjünk vissza a jelenbe. 

A Deering Estate a SW 168th Street óceán felőli végén található. Igazándiból egy régi gazdag család egyik testvérpárjáé Charles Deering-é volt a rezidencia. A területen két főbb épület található, az egyik maga főépület, melynek alsó részén egy nagy fogadó rész található, a lépcsőház és lejáró a híres boros pincébe, a felső részén pedig a hálószobák és a hozzájuk kapcsolódó fürdőszobák.

A másik épület a Richmond Cottage, amely valaha az első hotel volt Coconut Grove és Key West között. Később a Deering família vált tulajdonossá, majd 1985-től  Florida állam.  A ’92-es Andrew hurrikán ezt az épületet sem kímélte. Újjáépítették felhasználva az eredeti anyagokat és berendezéseket. Ma múzeumként funkcionál.

A területen kialakítottak egy szokásos hidas szerkezetű „tanösvényt”, ahol megcsodálható a mangrove erdők furcsa fái és élővilága. Sajnos nem csak az. A tenger hozza magával a hordalékát. Ha ez természetes anyag lenne, az lebomlana. De a fák közé besodródik az a szemét is, aminek összegyűjtögetése nem kis feladat lehet a mangrove fák gyökerei között, esetleg krokodillal (mert itt ugye sós víz van) és néhány kellemetlen hívatlan látogató kíséretében (no see um például) Összességében véve nagyon kellemes séta tehető és kiélhettem mangrove erdős vágyaimat is.

És hogy ne csak a madár és alligátor rajongók örülhessenek, itt egy igazi különlegesség, ami itt őshonos példány. Őszintén szólva nem vagyok nagy rajongója a pókoknak, magyarul kitör tőlük a frász. Ha hirtelen látom meg. Ha nem, akkor csodálója vagyok építkezéseiknek és szépségüknek. Sajnálom, hogy a kisgép volt csak velem, így távolabbi példányokat nem sikerült lencsevégre kapni és a szél sem volt a segítségemre ezúttal. A nevük „Golden Orb Weaver” és védettek. Leginkább egy óriási hosszúlábú darázsra emlékeztet szárnyak nélkül persze.  Itt egy nőstény látható:

Nagyon jól éreztem itt is magam, igazán érdekes volt és csupán egy újabb csípést szereztem be ezektől az apró, de nagyon csípős kellemetlen kis izéktől.

Folytattam utamat a kiskocsival a South Beach irányába, ahol az autókölcsönző cég telephelye volt. Még az utak se akarták, hogy visszavigyem. A US-1-on felújítottak, a szárazföldet Miami Beach-el összekötő híd közepén ugye folytatódtak a munkálatok és a Lincoln Avenue-n is új felső réteget kapott az aszfalt. Ehhez mérhető dugókkal persze. Időm volt, még annyi benzinem is, hogy beérjek (legalábbis reménykedtem benne), így nyugodtan ücsörögtem és élveztem még a nyújtott időt.

1780 mérföldet „tettem bele” a kocsiba, ami kb 2850 kilométernek felel meg 19 nap alatt úgy, hogy nem minden nap használtam és volt, hogy rövidebb  napi utakat megtéve csak. Ez nem túl sok, de azért nem is kevés. Kellemes volt a kis Toyota Yaris, eltekintve a hátsó igen nagy holttértől, amit végülis megoldottam, mert kivettem a hátsó jobboldali fejtámlát. Sose legyen rosszabb kocsim!  

Ha ma érkeznék a mostani tapasztalatommal az Államokba, akkor mindenképp másként csinálnám. Az első néhány napra bérelnék csupán autót, ami időt arra szánnék, hogy megtaláljam azt az 1000 dollár körüli kocsit, amit három hónapig használhatok. Ez nem egyszerű dolog, de nem is lehetetlen. Vannak előnyei éppúgy, mint hátrányai. De ha nem esik bele az ember nagyobb műszaki problémába, akkor lényegesen olcsóbban, a teljes időszakra vonatkozóan használhat kocsit, ami itt tényleg majdnemhogy elengedhetetlen.

Megosztanék még egy-egy képet amiről már beszéltem, korábban és sikerült lencsevégre kapni vezetés közben:

Például ha ilyent látsz a kereszteződésben kitéve, akkor nem tanácsos bentragadni középen, hogy feltartsd a keresztezőforgalmat. Láttam olyant is, ahol 300 dollár volt a bírság! Nem is csinálják, csak elvétve. Rokkant parkolót igénybevevők 200-250 dollárért parkolhatnak alkalmanként feltéve, hogy nem szállítják el a kocsiját. 

Itt az iskolabusz, aminek ha ki van hajtva a stoptáblája, akkor megáll az élet. Se szemből, se hátulról előzni nem lehet. Egyébként az iskolakezdéskor és végeztével rajzanak ezek a buszok, tetejükön folyamatosan stroboszkóp villog, nem lehet elnézni, nem észrevenni őket. Plusz a sulik környékén a gyerekek mozgásának időszakában 15 mérföld a megengedett sebesség és ezt ellenőrzik is!  Plusz van átengedő felnőtt, amit mi régen gyerekkorunkban úttörőrendőrként csináltunk. Ez a kép is egy suli előtt készült: 

Ezek meg a kedvenceim. Ha menő akarsz lenni Miamiban és véletlenül nincs egy sportkocsid helyben, akkor persze bérelhetsz is egyet. Egyébként úgy rohangásznak itt a flancosabbnál flancosabb sportkocsik, hogy egy jól kinéző Pontiac után már meg se fordulok. Azért épp a napokban láttam a fehér a narancsszínű Lamborghini után egy almazöldet is. Pocsék szine volt. A Lotus-ról ugye lemaradtam.... Ferrarit meg néhány fotózás után feladtam, mert abból is jónéhány gurul errefelé. Nagyon más világ...

Itt egy másik, hogy ne kelljen messze mennem. Korábban már feltöltöttem egy harmadikat is, az is piros volt. 

No de hogy a realitások talaján kavarogjunk, hazafelé úton ismerős hangulat fogadott a buszon.. J Egy fiatal, jókötésű, tolószékes srác jött a busszal, akivel korábban találkoztam már. Mindig nagy tréfamester, kár, hogy egy szót sem értek belőle, de a körülötte lévők jól szórakoznak. Akkor is állandóan telefonált és közvetítette meg kommentálta, miről beszélget egy nővel. A nőt onnan tudom, hogy kihallatszott olyan hangosan sápítozik, a többit meg inkább a helyzetből lehet kikövetkeztetni. 10 perc séta a megállótól és már otthon is voltam.

Kihasználva a még hátralévő időt, amíg kocsikázhatok igyekeztem kiválasztani azokat a helyeket, amelyek csaknem, vagy egyáltalán nem megközelíthetőek enélkül. Vagy éppen útba estek. Az első nap ismét megpróbálkoztam a suliban megszerezni a diákbérletet. Nem volt egyszerű vállalkozás, mert kígyózó sor állt a pénztárnál. Hosszú kígyózó sor. Mese nem volt, beálltam. Előtte még szétnéztem a nyelvkönyvek között, hogy mennyit nem kell kifizetnem azzal, hogy végülis a beszélgetős tanfolyamhoz nem kell könyv. Nem kevés pénzbe kerülnek a tankönyvek. Otthon se olcsók, de itt 40 és 70 dollár között mozogtak. Ügyesen kitalálták a használt tankönyvek újrahasznosítását. Két féle ár van a polcok cetlijein. Ha valaki megelégszik a használt tankönyvekkel, elég jó árkedvezményt kaphat. Ennek a használtkönyv vásárnak az utolsó napjaiban próbáltam én bérletet venni, amit ugyanott kellett fizetni. 

Amikor végre sorra kerültem kiderült, hogy a leányzó nincs tisztában azzal, hogy a bérlet adott hónap elsejétől az utolsó napjáig érvényes, vagy válthatom dátumtól dátumig. Új helyre küldött, ahol végre megtudtam, hogy feleslegesen álltam végig a sort, január utolsó napjaiban megismételhetem manővert a február havi bérletért. Mindegy, így is nagy segítség lesz, ha csak egy hónapig tudom használni is. (Most felmerülhet, hogy januárból is elég sok idő van még, de van egy hetes bérletem, amit még nem használtam fel. Butaság volt megvenni most már kitapasztaltam, de hát…. csata után okos a tábornok, mint ahogy azt a tesóm mondaná.) 

Miután ez tisztázódott, csaknem dél lett megint. Gondolkodtam, hogy merre induljak tovább, végülis amellett döntöttem, hogy legközelebb az Evergladeshez vagyok, akkor az utolsó sétámat megejtem arra felé. De előtte még megálltam a híres Dolphin Mall-nál, ami egy elég nagy bevásárló központ, pontosabban Outlet.  Teljesen hasonlít a mi bevásárlóközpontjainkhoz, nem is fecsérelem tovább rá a szót. Otthon se vagyok egy shoppingolós fajta, itt is csupán végigszaladtam. Mindenhol ki vannak írva az árkedvezmények, de közelebbről megnézve nem is biztos, hogy annyira kedvezményesek. Persze biztos lehet találni hosszabb molyolás után egy-egy alkalmi vételt, de… nos ezt nem nekem találták ki. Ami meg kifejezetten zavaró volt az a standosok… hát, mondjuk ki: erőszakossága. Esküszöm az egyiptomi piacokra emlékeztetett. Hiába mondtam, hogy köszönöm nem, még jött utánam. Ez eddig teljesen ismeretlen volt itt számomra. (Mellesleg az egyébként nem túl jó tömegközlekedés ellenére a reptérről ide közvetlen buszjáratot indítottak nemrégiben. Hát hiába, az üzleti világ.) 

Megkapta a második esélyét a Burger King, ami ezzel végleg lekerült az itteni kajálóhely listámról. Kevés volt, drága és pocsék ízű. Ha itt kóstoltam volna meg először a termékeiket, valószínűleg sose ettem volna máshol. Nagy fekete pont. Viszont volt egy „pereces” amit kipróbáltam, miután éhen maradtam. Ez csak kinézetre hasonló a mi otthoni pereceinkhez, kisebb és a tésztája…. emlékeztet a kürtős kalácséra, de a külseje puha. Amiben nagyon eltér, hogy fahéjjas cukorral szórják meg. A fahéj mindig is a gyengém volt, illatát és ízét tekintve is. Vettem egyet és a felét egyből behabzsoltam. Nagyon finom volt. 

Tele pocakkal vettem az irányt itteni egyik kedvenc helyem, a Shark Valley felé. Egyszercsak majd leejtettem a kezemből a fényképezőgépet úgy megijedtem. Jó életlen is lett a kép… A következő látvány tárult elém:

Nem tudtam mit érezhetett az előttem lévő kocsi sofőrje, de én majdnem liberót cseréltem. Hallottam, hogy az Evergladesből jó néhányan nem tértek vissza, kering errefelé számos legenda erről. De én alligátorokról, meg óriás kígyókról hallottam, nem pedig medvéről!!!! 

Na jó, most már elárulom. Szegény kitömött jószágot épp szállították egy utánfutón. Hátrafelé fordulva próbálta riogatni a népeket. De jó történet lehetett volna, nem?!  

Erősen közeledett a 3 óra, mire odaértem. Tudtam, hogy a nyitott kisbuszok óránként közlekednek. De az is tudtam, hogy a két órás utat valószínűleg nem bírnám ki egy előzetes restroom vizsgálat nélkül. Igaz pottyantós volt angolvécés csomagolásba. Megértettem, hogy az idős hölgy, aki szembe jött velem a bemenetelkor mondta, hogy ne felejtsem majd el lehúzni a vécét. Bevallom, kicsit bogarasnak hittem, amikor felfogtam, hogy mit mondott. J E kis kitérő épp elég volt ahhoz, hogy integethessek az épp kiinduló kirándulóbusznak. Igy maradt egy órám, hogy megvegyem a jegyet, belehallgassak egy kicsit az itt honos fákkal kapcsolatos előadásba, amit természetesen önkéntes tartott. Elsétáltam a tanösvénynek is nevezhető szokásos hidas megoldáson, majd visszatértem a várakozók közé. Sikeresen egyébként az utolsó járattal tudtam menni. 

Lehet egyébként óránként 8,5 euróért kerékpárt is bérelni, ami közelebb állt volna hozzám a fotózás miatt. A huszonegy-két kilométer letekerése plusz a fényképezés azonban tetemesebb költség lett volna, ráadásul idő sem volt már rá, mert zárt volna a park. 

Szerencsére nem voltunk túl sokan a buszon, így mindkét irányba tudtam használni a gépemet. Ami viszont nem volt szerencsés, hogy a zaj miatt a madaraknak a hátsó fertálya volt leginkább fényképezhető, amint épp szárnyra kapnak  a zavaró behatoló miatt. Néhány elvetemült állt csak modelt, de az is lehet, hogy egyszerűen szeretik a turisták „húúúú, háááááá” felkiáltásait, amikor meglátnak belőlük egy-egy példányt. A másik kevésbé szerencsés dolog a busz pilótája. Képtelen volt tisztességesen megfegyelmezni a lóerőket állás közben.  No de lássuk az élővilágot!

Annyit dícsértem, de nem sokat írtam magáról az Evergladesről. Sokat azt mondják rá, hogy mocsár, pedig nem az. Egy nagyon-nagyon lassú folyású folyó, az Okeechobee sekély vízű tó természetes lefolyása, amit magyarul a füvek folyójának lehetne fordítani. Mivel itt szinte nincsenek tengerszint feletti magasságok, így a víz naponta 30 métert tesz meg, de folyik! Egyébként a Shark Valley is onnan völgy, hogy 1 méterrel alacsonyabban van a területe, mint Miami-é. Mint nálunk egy tisztességesebb mélységű árok. Egyébként a Világörökség része rég óta páratlan természeti adottsága, flórája és faunája alapján egyaránt. 

Florida természetes élővilága már a múltté. A városok létrejöttével gyakorlatilag szigetekben lelhető fel az eredeti növényzet. Tényleg minden beépíthetőt beépítettek. Ezért is nem nagyon található természetes partszakasz. Itt már csak fölfelé lehet építkezni, mondta nekem egy itteni lakos. Szerencsére az Everglades fontosságát talán még időben felismerték. Páratlan természeti környezettel találkozhat az idelátogató. Pestiesen szólva nekem nagyon bejött…

A kirándulóbuszos út legtávolabbi pontján található egy beton építmény, egy kilátó torony. Kaptunk némi szabadidőt, hogy mi is meghódíthassuk magaslatát. Út közben néhány gyíkkal és egy alligátorral is összefutottunk, de láthatóan macerának vették látogatásunkat a hüllők és nyugalmasabb helyet kerestek kora esti sziesztájukhoz.

És hogy ezen a napon se maradjak naplemente nélkül, visszafelé ismét káprázatos köszöntőt mondott a nap távoztában.

A madarak hazafelé igyekeztek fészkeik felé…

Vagy épp már otthonról tekintgettek a sietős szárnycsapásokkal száguldó társaik felé.

Ismét egy szép napon vagyok túl… J

Ez csak egy rövidke bejegyzés lesz, de véremmel fizettem érte. Márminthogy... Már megvolt a naplementés fotózás, itt volt az ideje a napkeltésnek is. Hosszasabb előkészítést követően miami-i barátaim útmutatását követve napokkal ezelőtt világossal derítettem fel a terepet, hogy tényleg megközelíthető-e az óceánpart szabadon. 

Itt egy nagy hiányosságról kell, hogy beszámoljak, ami számomra legalábbis rendkívül zavaró. Egyszerűen NEM lehet lemenni az óceánpartra. De sehol. Természetesen Miami Beachen van beépítetlen rész, de szinte csak ott. Az esetek .... nem is tudom 90 %-ában magánterület. Házak épültek oda. A fennmaradó részt pedig arborétumszerű parkoknak tartják fenn, ami természetesen fizetős és természetesen nem nyitják ki nekem napkeltére. A 168. utca végén is egy ilyen zárt park van, dzsungelszerű dús növényzettel. Ám a kerítésen kívül van egy kocsiútnyi szabad rész, ami betonmólóban zárul. DE... itt is van a móló előtt egy kapu. 

Amikor napközben ott jártam, megkérdeztem a jegyirodánál,hogy napkeltekor már nyitva van-e a kapu és igenlő választ kaptam. Azért próbáltam 'belőni', hogyha mégsem, akkor vajon a kapu alacsonyabb részénél ágaskodva tudok-e fotót csinálni majd. Telefon elő, iránytű üzemmód, keletnek megfelelő szabad kilátás. Na jól van, reménykedjünk! 

Tegnap reggel eljött a pillanat, amikor napkelte előtt ébredtem. Kikukucskálva az ablakon (épp nem csorgott róla a víz a pára miatt) köszöntem a Holdnak, ami azt is jelentette, hogy esély van egy tiszta napkeltére. Öltözés, cuccolás. Szegény Tonja mama nem értette, hogy hova ez a nagy sietség ilyen korán. 

10 perccel korábban érkeztem. Kicsit aggódva oldalaztam a kapu felé: nyitva. Egy fickó ül már a móló végén, gondolom ő is hasonló helyet keresett. Szélcsend volt. Szinte teljesen. Épp csak fodrozódott néha a víz felszíne, ahogy lágyan egy fuvallat söpört rajta végig.... Ilyenkor szoktak jönni a delfinek. Delfin volt e, vagy cápa ilyen messziről nem tudhatom, de inkább utóbbira tippelnék, mert nem ugrott, csak az uszonyát lehetett látni a távolban többször is. Azért én inkább delfint vártam. Egy kis patakszerű torkollott épp a móló szélénél bele az óceánba. A rablóhalak még ébren voltak és időnkénti rablásaikkal ezt tudatták is. Lassan kezdett megtörni az éj sötétje....Volt némi felhő az égen, ami mindíg különössé varázsolja a visszaverődő fénysugaraival a napot.

Nemsoká vörössé festette eget, vízet a természet nagy rendezője. Drámaian szép kezdet.

Aztán megcsillant a napkorong  a felhők között.

Végül teljes pompájában átvette a hatalmat a sötétség fölött. Épp csak felért a horizont fölé máris éreztette harapását. Meleg lesz ma megint...

Varázslatos volt....Van mégegy vers, a természetről, Petőfi írta. Gyerekkorom óta kedvelem. A nap ébredését elnézve megint eszembe jutott: 

"Ó természet! Ó dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled!

Mily nagy vagy te! Mentül inkább hallgatsz..

Annál többet, annál szebbet mondasz."

S hogy miért áldoztam véremet? Van egy igen apró, talán 2 mm-es fekete, de legalábbis sötét színű aprócska lény, amiről a csípése alapján, meg hogy repül, azt mondanám, hogy szúnyog. Meglehetősen agresszív dögök, de legalább nem zümmögnek. Cserébe észrevétlenül közelít és már csak azt érzed, hogy valami szúr. Könnyű agyonnyomni, nem egy izgága fajta, mint az otthoni vérszívók, de addigra már késő. Nos e bosszantó repülő izék találtak meg és martak rendesen, ahol fedetlen testrészt találtak. Monduk én is irtottam őket rendesen, de kicsit aláásták a napkelte nyugalmát. Jónéhányan az életükkel fizettek ezért. Aztán jött a bosszú, mert éjszaka olyan viszketést rendeztek  a hátrahagyott nyomaik, hogy kénytelen voltam kibányászni a Fenistilemet. Azóta is vakarózok. 

Ma reggel nagy napra ébredtem: újra iskolás lettem. :) Még tanuló ID-m is van. :) Megírtam a szintfelmérőt angolból, a tudásomat az 5. szintre taksálták és megdícsérték. Mondjuk nem volt szerintem nehéz, de az is igaz, hogy nem arra voltak kíváncsiak, hogy mit nem tudok. Rövid eszmecserét követően, miszerint meg kell változtatnom az eredetileg felvett csoportot, kiválaszottuk a tanárral közösen azt a lehetőséget, hogy napi 4 órában fogok csak beszélni és szövegértést gyakorolni, heti négy napon. A cserére azért volt szükség, mert ESTA belépési engedéllyel nem tanulhatok heti 18 óránál többet. Az általam eredetileg kiválasztott 20 lett volna. Nem éri meg kockáztatni két óra miatt, ha még egyszer az életemben az USA-ba szeretnék látogatni. Ki tudja mit hoz a jövő.. :) 

Ezzel elértem a valós idejű írásig. Ha a suli megkezdődik jövő hét hétfőtől, már nem lesz ilyen fordulatos, kalandos az életem, mint ez alatt az egy hónap alatt volt. De végülis ez az elsődleges célja, amiért ideérkeztem. Igyekszem majd később is az érdekességeket megosztani. De hát addig még van egy kis idő, sőt három napig , (na jó, kettő és fél )van még autóm is, úgyhogy jól be kell osztanom mit szeretnék még látni, amihez kocsi kell. :)

Ébredés után némi kakaó, majd zuhanyozás. Kipróbáltam a hajszárítót is, meglepően jól működött. Már korábban kikukkantottam az ablakon, nem ígérkezett olyan barátságtalannak lenni az időjárás, mint előző nap volt. Se nem volt hideg annyira, se nem volt esős. A napnak mondjuk híre-hava sem volt látható, de ígéretét küldte interneten, hogy tiszteletét teszi kicsit később. 

Reggelit követően pillanatok alatt túl voltam a check out-on és máris útra keltem kisautómmal nyugat felé. Tudtam, hogy jókora út áll előttem. Noha öt és félórásnak jósolta az útvonaltervező, azt nyilván főútvonalakra, autópályára tervezte. Én viszont továbbra is kerülni akartam ezeket a gyorsforgalmú utakat. Tampán kellett megtalálnom a 41-es utat, amin egészen Miami-ig is eljuthatok. 

A szállodától pár saroknyira már rá is kanyarodtam a 4-es útra. Még Orlando területén elhaladtam a Disney Wold különböző parkjaihoz vezető lehajtók mellett. Ezek azért eléggé kint vannak, vagy legalábbis távolabb estek az én szálláshelyemtől, de könnyen megközelíthetőek. Gyorsan szaladtak a csíkok középen, így hamarosan Tampába érkeztem, ami egy nagyobb város a Mexikói-öböl partján. Mivel egy magasságban van nagyjából Orlando-val, ezért a növényzet sokat nem változott, talán több lett a pálmafa. Néhány toronyház épült a belvárosi részen. Szombat reggel /délelőtt lévén nem túl sok kocsi volt még. Egy picit tekeregtem a belvárosban csak úgy kocsikázva. Megvolt az az előnyöm, hogy a GPS úgyis állandóan vissza akart terelni a 41-es útra, amit betápláltam neki, így eltévedni nem nagyon hagyott. 

Időnként eszembe jut, hogy amikor csak úgy megyek a saját fejem után, ő meg próbálkozik folyamatosan az általa helyesnek tartott útra téríteni, egy idő után miért nem szól ki egy hang belőle, hogy akkor menj a..., amerre akarsz, meglátom mi sül ki belőle. Nem ezekre a szavakra gondoltam, de ezt talán bírja az internet szépérzéke... Meg aztán arra is, hogy még jó, hogy a gépek nem rendelkeznek emberi tulajdonsággal. Türelmesebbek, mint mi... 

Szóval Tampa. Rövid tekergés után hamar túl is lettem rajta, majd a következő nagyobb település Sarasota volt. Egyébként néha elég nehéz megállapítani, hogy egy adott területen ha jársz vajon melyik településen is vagy, egyáltalán elhagytad-e már a határát. Itt egyébként  baromi sok tábla van az út mellett. Nem elsősorban közlekedési táblára, hanem információs feliratokra (na meg persze reklámra) gondolok. Gyakran túl sok is. Egyrészt a nyelvet nem készség szintjén beszélő elveszik a részletekben és néha fontos infó az utolsó pillanatban ugrik be neki. Másrészt sötétben szerintem esély nincs kivélasztani a lényegeset. Egy kicsit ahhoz a helyzethez tudnám hasonlítani, hogy mennyire feliratoznak itt mindent, mint a klasszikus mikrosütős esetben, hogy ne szárítsunk benne macskát. 

Sajnos a vége lemaradt, de talán érthető a lényeg... :)

Sarasotáról Balázs jutott eszembe elsőként, aki nemrégiben itt volt néhány hónapot pilótasuliba járva. A város egészen fiatalnak tűnik, új épületekkel, legalábbis itt a 41-es út mentén. Egy picit megváltozott ezek után a környzet. Az eddigi lakónegyed - bevásárlónegyed ütemébe egy új akkord is belépett, ezek pedig az kórházak, vagy egészségközpontok inkább. Valószínűleg a híres színésznők nagy többsége ide járhat inkognitóban plasztikai sebészhez, mert az út mellett egy idő után 10-nél abbahagytam a számozást. De mindenféle más központ is megtalálható volt. Igy aztán egy időre a lakónegyed - bevásárlónegyed - egészségcentrum triója vette át a területet. 

Az úton egyébként mindenféle járművel és figurákkal lehet találkozni. A motorokat többnyire bukósisak nélkül, vagy épp mezítlább vezetik. 

Sajnálom, hogy az orra lemaradt.. :(

Korábbi napokban beszélgettem Miami-ban élő ismerőssel, aki említette, hogy Fort Myers-ben található Edison és Henry Ford háza és múzeuma is. Délután egy órára járt az idő, ezért úgy döntöttem, hogy a múzeumot megkeresem. Nagyon könnyű volt megtalálni (naná, megint a GPS) alig egy kőhajításra volt az egyébként kijelölt utamtól. 

A múzeum előtt egy óriási fa állt. Abból a fajtából, aminek léggyökerei ha elérik a földet egy idő után szinte fatörzzsé alakulnak át.  Sok-sok év után úgy néz ki, mntha egy hatalmas facsoport lenne, pedig igazándiból csak egy fa, rengeteg megkapaszkodott léggyökérrel. Hatalmas lombozata jókora árnyékot és persze kitűnő fotótémát ad.

A múzeumban megcsodálhattuk Edison által alkotott műszaki dolgokat, a mindenki által ismert izzótól a gramofonon és különféle vetítőberendezéseken át a távírókig. De ugyanúgy ott volt a Ford által megalkotott autók egy-egy példánya. A két feltaláló jó barát volt, egymás mellett volt a házuk is a parti oldalon. Edison jelentős botanikai kutatásokat is végzett. A házak és a botanikus kert is látogatható, nekem idő hiányában azonban tovább rövidesen tovább kellett állnom.

Annyi még mindenképp érdekes volt, hogy a múzeum parkolójában lévő autók rendszámtáblája alapján a fél Amerikai Egyesült Államok képviseltette magát, ezt eddig egy helyen sem tapasztaltam.

Fort Myers egyébként egy szimpatikus városnak tűnt első látásra, hosszan elnyúlt a Mexikói-öböl partján. Állítólag jelentősebb magyar kolónia is megtalálható a településen. 

Továbbra is dél felé haladtam. Kezdtem elfáradni és még elég sok volt hátra, ezért úgy döntöttem, hogy mielőtt keletnek fordulna a 41-es út, mégis a fizetős útszakaszt választom, mert talán gyorsabban hazaérek. Azonban addig még találnom kell egy benzinkutat, amit itt aztán igazán nem nehéz. Kiválasztottam egy Mobil kutat, tudtam, hogy ott jó eséllyel elfogadják a kártyámat és bementem a shopba.

Nem emlékezem pontosan, hogy írtam-e már, de itt egy kicsit másként kell tankolni mint otthon. Előbb be kell menni a shopba, megmondani hol állsz, milyen üzemanyagból mennyit akarsz tankolni. Ezután lehúzzák a kártyádról az összeget, majd vissza kell menni a kútfejhez. Ott megnyomod az általad kiválasztott típusú benzin gombját, beledugod a töltőt a kocsiba és elindítod a benzint. Magától meg fog állni az összegnél, amennyit kifizettél. Ha véletlenül úgy adódna, hogy mégse töltöttél bele annyit, mint amennyit levontak a számládról, vissza kell menni  a shopba és kapsz egy kis jóváíró cetlit. Ez az egész folyamat csak akkor van így, ha külföldi kártyád van, mint ahogyan nekem is. 

Visszatérve a shophoz, bementem, mondtam, hogy 25 dollárért szeretnék tankolni. Nagyon nem akart megérteni a fickó, Nem akarta elfogadni a kártyámat sem. Mondom, hogy máshol már fizettem ennél a kúthálózatnál, biztos, hogy jó a kártya. Kérdezte, hogy honnan jöttem, mondam neki Európából, Magyarországról. Fogta, mégegyszer megpróbálta a kártyámat és láss csodát működött. Visszamentem a kúthoz, egyszercsak megjelent mellettem a fickó, hogy Magyarország? Hol is van az pontosan? Olyan ismerős neki... Merthogy ő Oroszországból jött. Hát mondom egész sokáig szomszédok voltunk. Aztán elkezdtem sorolni északról: Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország.... Vengerszkaja... Ja-ja!!! - mondja. Megörült, hogy kontinensbélit talált. Néhány szó után vissza kellett mennie a pénztárhoz, én meg folytattam az utamat hazafelé.

Őszintén szólva nem volt jó választás a gyorsforgalmi út. Fél óra időkülönbséget jelezett az útvonaltervező, de mivel  Miami-be érve sokkal többet kellett menni a városban ezért amit nyertem a vámon azt veszítettem a réven... Eléggé elfáradtam, mire hazaértem. Jó kis három nap volt, megismertem más részét is Floridának, kicsit más, kevésbé turistás területeket is. Bár az időjárás nem volt túl kegyes, legalábbis a második napon, talán egy picit jól is esett hűvösebben lenni.

Egyébként most, hogy már néhány olyan emberrel beszéltem, akik más területekről érkeztek ide és több éve letelepedtek, szinte kivétel nélkül hiányolják az évszakok változatlanságát. Úgy tűnik, hogy ezt nem nagyon lehet megszokni. Volt olyan, aki csak azért utazik el ősszel, vagy télen, hogy egy picit újra átélhesse, mert a szervezetének szüksége van a téli állapotra. Őszintén szólva én nem szeretem a telet a hideg meg a lucsok miatt, de itt a tél is olyan meleg és főleg párás, hogy nem tudom elképzelni hogy lehet kibírni itt egy nyarat például. Nézek ki az ablakon, szikrázó napsütés, kék ég 27 fok és ha kilépek az ajtón szinte visszalök a páratartalom. Azt hiszem, ha mindíg itt élnék, lehet, hogy én is jobban szeretném a teleket, de legalábbis a hűvösebb időjárást, mert valahol az egyéni létem evolúciója ehhez kódolódott. Azért egy ilyen mesés időszakot valahogy majd csak átvészelek egy alkalommal. :) 

És ha már egyszer napkeltés képpel indítottam ennek a három napnak a leírását, fejeződjön be egy naplementéssel. Bár nem túl jól sikerült kép, de a színvilág, amit a lebukó nap képes teremteni, talán átmegy a képen keresztül:

Már éjszaka hallottam, hogy esik. Nem kicsit. És fúj a szél. Az időjárásba vetett összes optimizmusomat összeszedve rövidujjúban és háromnegyedes gatyóban meg túraszandiban közelítettem meg a reggeliző helyet. 13 fok volt. Lehet, hogy a hét legjobb beruházása volt a tegnapi poncsó vétel?  

A reggeli ismét kellemes meglepetés volt, tea, tej, kávé, gyümölcslevek, pirítós és zsemle, goffri, egyéb édes fánkfélék, főtt tojás, sült tojás, apró sültkolbászkák, vaj, gyümölcsjoghurt, gyümölcs... szóval, aki itt éhen maradt reggelije alatt na az megérdemelte. Ja és persze az elmaradhatatlan műzlik és szirupok.  Ami ismét kellemes dolog volt, hogy itt a népek nem lökték fel egymást a kaják felé közeledve. Mindenki türelemesen várt, amig az előtte lévő megsütötte a pirítósát vagy a goffriját. Nem voltak idegbetegek az emberek, pedig elég rossz időnek igérkezett. 

Visszamenve a szobámba alább adtam optimizmusomból és felvettem a tartalékként hozott vékony hosszú nadrágomat és zárt cipőmet, ami ugyan nem vízálló, de legalább meleg. Legalábbis most még. Elkezdtem az időjárást nézegetni, hogy hol jobb elázni egy kisebb vagyonért: Orlando-ban 13 fokban, vagy az óceán partján 18-ban. Megintcsak az űrközpont győzött. Megnéztem egy vázlatos térképen, hogy van egy 50-es számozású út, ami majdnem párhuzamos azzal, amin tegnap a városba érkeztem, de nem fizetős és nem utolsó sorban egy új út, amin még nem jártam. Megszületett a döntés: irány az óceánpart.

Épp a napokban beszélgettem az egyik ismerősömmel, hogy van néhány dolog, ami a világon mindenütt egyformán működik. Egy új tapasztalattal gyarapodott a készlet. Ha leesik néhány csepp eső, épp úgy mint Budapesten, na ott is megállt az élet. Közel két órámba telt kiverekedni a városból. Nem azért, mert az éjjel megnőtt volna. Rengeteg  kisebb-nagyobb baleset volt, emiatt kialakultak torlódások. Nem volt egyszerű. Nagynehezen kiérve a városhatáron kezdett csendesedni a forgalom és kényelmes kocsikázóssá vált a tempó. Majdnem tökéletes volt az időjárástól eltekintve. 

Már írtam, hogy milyen biciklisbarát és akadálymentesített Miami-ben minden. Egész út során meg kell, hogy erősítsem, hogy szinte mindenütt van kialakítva az út mellett kerékpársáv. 

Itt a szárazföld belsejének számító részen szinte elmaradt a trópusi növényzet, erősen őszi lombozatú hagyományos fákkal, sőt kisebb erdőkkel találkoztam. Alapból nem sok a fa, pontosabban az erdő errefelé. Hogy ez a szegényes talajviszonyoknak köszönhető-e (otthon sincs a homokon sok fa), vagy az ember "áldásos" tevékenységének, azt nem tudom. De ami van, az többnyire csökevényes, kipusztult volt, itt pedig kicsit hasonlított arra, amit erdőnek hívunk. 

Kerekerdő rejtekén pedig mi mást találhattam volna, mint egy Christmas nevű apró települést. Saját postával, ajándékbolttal, néhány házzal. Sajnálom, hogy nem találkoztam vele a leírásokban, az úton meg mire felfogtam, hogy ezt jó lenne megnézni, már tovább haladtam mellette és mint mondtam nem bővelkednek kiállási lehetőséggel az utak. Jóval később lehetett volna megfordulni. Gondoltam majd hazafelé esetleg megnézem, most már tudom mire számíthatok. 

Már egészen közel értem  az óceánhoz, amikor hatalmas űrsiklót láttam parkolni az út szélén.

Kiderült, hogy az Astronauta Fame and Hall -nál járok, ami a Kennedy Space Center egyik kiállító helye. Olvastam róla a brossúrákban, de úgy gondoltam elég lesz űrhajózásból egy kiállitó hely is. Viszont volt valami, amin megakadt a szemem. Ezzel is találkoztam a kiadványokon, de nem tudtam, hogy szó szerint belé fogok botlani. Ez pedig az American Police Hall and Fame & Museum volt. Gondolkodás nélkül bekanyarodtam. 

Amit bent láttam, arról nem tudok elfogódottság nélkül beszélni... Immáron másodszor szembesültem azzal, hogyan tiszteli és becsüli meg egy nemzet azokat az embereket, akik az életüket áldozták azért, amire esküt tettek. Sokan voltak. Nagyon. Erről egy külön fejezetet lehetne írnom, de nem teszem. Akiket érint, majd személyesen elmesélem és megmutatom mindazt, amit ott láttam. Most csak egyetlen képet teszek közzé azoknak a tiszteletére, akik neve a márvány falakon szerepel és azokéra, akik bárhol a világon hasonló módon fejezték be életüket.

Amikor ott jártam épp akkor érkezett egy fiatalember. Jókötésű, izmos, határozott.Tekintete feszült, kezében virág. Odalépett az oldalon elhelyezett könyvek egyikéhez, felütötte, kisvártatva megtalálta hogy melyik falon van a név, amit keresett és eltűnt az egyik fal mögött... Neki is volt kiért odamennie...

Az emlékhely mellett egyébként a rendőrségi felszerelésektől a bűnügyi technikáig, a büntetésvégrehajtásig részletes és múltba is nyúló tárgyi és dokumentációs emlékek is fellelhetőek voltak. Láttam a hazugságvizsgáló berendezések fejlődésétől kezdve a gázkamráig, vagy berendezett celláig mindenfélét. 

Amikor bementem és a jegyvásárlásnál elmondtam, hogy közelről ismerős a kiállítás tárgya, kérték, hogy mutassak valami dokumentumot, amivel ezt igazolni tudom. Nálam volt az évekkel ezelőtt Boszniában használt érvénytelenített Euforos kártyám, amit azért hoztam magammal, hogy New York-ban, ha majd találkozom rendőrökkel, akkor érdekességként megmutathassam nekik, nem biztos, hogy láttak még ilyent.  Miután megmutattam közölte a srác, hogy bemehetek ingyen. Amikor minden szegletét tüzetesen végignéztem a kiállításnak és készítettem jó néhány fotót, kifelé jövet - mint ahogy itt minden helyen - ajándéküzlet volt, mindenféle korosztálynak. Az volt a legkevesebb, hogy amennyibe a belépő került volna annyiért veszek valami apróságot. Mikor a újra a kasszához értem, egy idősebb férfi volt épp ott. Megköszönte, hogy vásároltam és elmondta, hogy az ajándékbolt forgalmának teljes bevételét a túlélő családtagok segítésére létrehozott alapítványnak ajánlják fel. Igy bármi, amit megvesznek, a legapróbb dolog is őket segíti.... Kívánom, hogy sok vásárlójuk legyen!....

Az épület elé kiérve ismét szembesülnöm kellett az időjárással. Nem kertelek: pocsék volt. Erőtlen kísérletként elindultam az űrközpont irányába. Amikor odaértem már messziről lehetett látni a szabadtéri kiállítás óriási tárgyait. Rákanyarodtam a parkolóhoz vezető útra. Amikor megláttam, hogy újabb 10 dollárba kerülne az 50 felett, hogy része legyek az űrtechnikát bámulók társaságának, hát elment a kedvem egy kicsit. Úgy döntöttem vissza megyek az Astronauták házához, az legalább fedett hely. Néhány mérföld után leparkoltam, majd felderítő repülésbe kezdtem a ticket office irányába. 27 dollár. Nem kevés. De legalább nem ázok ... bőrig. Na ezt a szót kerestem.

A pultnál a hölgy rendkívül készséges volt. Elmondtam neki, hogy eredetileg a másik helyre igyekeztem volna, de hát az időjárás ugye.... Addig addig, amíg a következő lehetőséget ajánlotta: van nekik egy úgynevezett délutános jegyük (merthogy már az volt). Ezzel a jeggyel megnézhetem az ő kiállításukat és bemehetek a Kennedy Space Centerbe is, ahol minden kiállítási területre és showra érvényes, egy dologra nem. Ez pedig az, hogy a teljes árú jegybe benne foglaltak egy buszos kirándulást az egyik kilövő helyre, viszont ezzel a jegy erre nem szól. Ja és ennek a jegynek az ára mindössze 31 dollár. 

Vakarózni kezdtem. Ha ide bemegyek 27-ért, akkor ezt megnézem és kész. Ha kérem a 31 dolláros jegyet, akkor 4 dollárt kockáztatok. Először még tettem egy kanyart az űrsikló felé körbefényképezve. Aztán visszamentem és mondtam a hölgynek,hogy áll az alku, kérem azt a délutáni jegyet.

Végignéztem a kiállítást, Itt is szép emlékhelyet hoztak létre az asztronautáknak. Több űrben használatos eszközt, ruházatot, dokumentációt mutattak be. Nagyon jópofa módon ismertették az űrkutatás fejlődését párhuzamba állítva a világban történt, inkább amerikai viszonylatban érdekes vonatkozású hírekkel. Egyébként meglepő, hogy mennyire hétköznapinak tűnnek a tárgyak. Mármint úgy értem viseltesnek többnyire. Egy-egy korábbi űrruhával például 10 méter mélyre nem mentem volna le búvárkodni a tengerbe, nem hogy a kozmoszban  nem lófráltam volna vele. Igazán őrült megszállottak sportja lehetett ez és talán még ma is az, de a technika jóval fejlettebb.

A kiállítás összes termében hallható volt az épp akutális időszak irányító központ és űrhajó forgalmazásai, különös hangulatot kölcsönzött az egésznek. Sajna az űrsikló belsejébe nem lehetett bemenni, azt sajnálom mert igazán kíváncsi lettem volna rá. Egy mindenesetre biztos: űrhajósnak vékony és viszonylag alacson emberek mehetnek, akikben egy csepp klausztrofóbia nincs. Egy-egy dokkoló egység átmérőjén tuti, hogy a fejemen kívül csak az egyik vállam fért volna passzírozva át, a másik oldalt otthagytam volna az űrhajón. Jó-jó, tudom, nem 60 kiló vagyok, de ezek... nem egy felnőtt méretű átjárók az biztos. :)

Miután végeztem az összes teremmel kiléptem az épület ajtaján. Láss csodát: az esőt felváltotta az a porszerű aprószemű eső, amit a szél minden zugba képes bevinni. De legalább nem esik. Úgy döntöttem csak megpróbálom én azt a Kennedy központot. Pár mérföld után elfoglaltam helyemet a 4-es parkolóban és széles léptekkel a bejárat felé vettem az irányt, az immáron 4 dollárossá avanzsált, vagy kinek hogy tetszik 40 százalékkal lealkudott jegyemmel. Ahol azonnal fenn is akadtam. Nem lehet ám ide csak úgy bemenni, szigorú biztonsági ellenőrzés van. Táskát le, fémet zsebekből ki, áthaladás biztonsági kapun. Néhány pillanatos művelet volt csak. A biztonság kedvéért ezek után megkérdeztem, hogy szabadon használhatom-e a fényképezőgépet, mire igenlő vállaszt kaptam. 

A területen először a szabadtéri kiállítást vettem célba, nem tudhattam, hogy mikor fordul meg az időjárás és milyen irányba, így meglehetősen rossz fényviszonyok között, de megkezdtem a dokumentálást. Elnézve a repülő szerkezeteket elgondolkodtam egy picit. :) Mármint azon, hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás. A látott űrhajók néhány évvel ezelőtti emlékképeket csaltak elém. Hamisíthatatlanul hasonlóak voltak. :) Igen, az általunk csak "rakéta kilővöknek" titulált minaretek tornyaira gondolok amik elég jelentős múltra tekintenek vissza. Tudom persze, hogy itt a fizika döntött alapvetően a formák kialakításában, mégis... megdöbbentő a hasonlat. :)

Aztán a visszatérő egységeket elnézve ismét megerősítettem magamban, hogy nem bezártsággal küszködőknek való ez a buli. Pici szűk kapszulából, amnek a beltere nem lehet több egy méternél, csak fej fölött kilátva egy picit, azt se tudva hová érkezel... orosz rulett.. Jó-jó, tudom a technika, de...leegyszerűsítve,  ha valaki ugrott már át mondjuk egy kerítésen, aminek nem látta mi lesz a túloldalán, akkor annak eszébe juthat a vicc, hogy ezt gondoltam... ezt is,.. na ezt nem gondoltam... Ugye, Szamóca barátom?!  :) 

Szóval elég sokba kerül a jegy ezekre a fapados, pici, szűkre szabott kis kapszulákra, mégis igen sokan állnak sorba érte. Bolond a világ! :) De Istenemre, én is kipróbálnám! Ez az őrület alighanem már nem fog beleféni az én életembe. :)  (Már csak hab a tortán, hogy épp ma olvastam az Index-en, hogy a milliárdosok újabb hobbija az űrutazás, amit egyébként említettek is az egyik előadáson.)  

A beltéri kiállítások és show-k következtek. Bátran állíthatom, hogy elég színvonalas összeállítást sikerült nekik összehozni. A levegőben úszó, az elmondott történetnek megfelelő külső burkolatot öltő bolygótól kezdve az intelligens robotig mindefélét lehetett látni.

Előadásokkal bővítik az emberek ismeretanyagát és a tudtad-e... kezdetű felíratok mind egy-egy érdekességet osztott meg a nézővel, valamely hétköznapi dologgal kapcsolatban, ami természetesen az űrkutatáshoz köthető. 

Neil Amstrog űrruhája, amivel a Holdra lépett

Megtudtam azt is, hogy  a legközelebbi kilövés egy kereskedelmi rakéta indítása lesz január közepén, persze csak ha jó lesz az időjárás. Mert hiába a csodagépek garmada, a természeté maradt a vezető szerep. Talán nem is baj. Azért szívesen megnéznék élőben egy ilyet... Micsoda erők dolgozhatnak.... 

Itt sem maradhatott ki a végén a shop, ahol megtaláltam a legújabb zsákmányomat a szokásos hűtőmágnes formájában. 

Mire végeztem, az eső nem esett, de épp csak meg kellett volna piszkálni. Ráadásul már eléggé késő volt és két órás út állt még előttem. Ezért Daytona Beachről lemondtam, mert ha odaértem volna már olyan szürkület lett volna, hogy nem láttam volna semmit sem. 

Szép lassan visszagurultam a szállodához. A visszafelé vezető úton már kevesebb volt a baleset, de még így is elég húzós volt a forgalmi dugó. Kellemes vacsorát - na meg sajttortát - követően nem nagyon kellett ringatni. Az időjárás ellenére is  jó volt ez a nap! 

Három napos kiruccanást követően visszaérkeztem Miamiba. A három nap sok új tapasztalatot hozott. De talán menjünk sorjában...

Csütörtökön reggel indultam, viszonylag korán. A napkelte már az úton ért. Meg is örvendeztetett csodálatos ébredésével. 

A tervem az volt, hogy kerülve az autópálya jellegű utakat (ez itt azt jelenti, hogy 5-7 sávosak és fizetősek) a régi US-1-on a településeken keresztül mentem volna fel egészen Orlando-ig. Út közben meg akartam állni a Kennedy Space Center-nél, mely valamivel több, mint egy órányira található Orlando-tól. Majd késő délutáni megérkezéssel elfoglalni az előre lefoglalt szállodai szobát. A begyűjtött katalógusokból (és az elsődleges internetes keresésekből) eldöntöm, hogy melyik parkot látogatom meg a rendelkezésre álló egy teljes nap alatt. Két fő látványossága a helynek a Disney-parkok és a Universal Studios. Ezek alapból is több parkból állnak, naponta egyet is elég lenne bejárni akkora a területe, de nekem csupán egy napom lesz itt, ezért fontos a mérlegelés, hogy a borsos jegyárak mellett melyik mellett döntök. Aztán harmadik nap átautózok a nyugati partra, mármint Florida nyugati partjára és az ottani városokon keresztül ismét csak kerülve a gyorsforgalmú utakat visszatérni Miamiba az Everglades-en keresztül. 

Van egy kedvenc mondásom, amire nemrégiben találtam rá: "ha meg akarod nevettetni az Isteneket, elmondod nekik a terveidet." No ez most is bejött.

Miután nincs egész Floridát ábrázoló térképem, így emlékezetből dolgoztam észak felé menet. Tudtam, hogy egy darabig a 95-ös úton megyek, majd később rátérek a US-1-ra. Csak épp azt nem néztem meg, hogy hol is a legcélszerűbb. Volt választék, hogy mikor térjek le az útról:

Apropó, a képek komponálására nem sok időm maradt 100 km/h mellett vezetés közben, így nem biztos, hogy teljesen azt a pillanatot sikerült megcsípni, vagy úgy, ahogyan szerettem volna. 

Már jó ideje haladtam (értsd több mint egy órája, mert ez itt kicsi távolság)  fokozott tempóval ezen a többsávos, több lehajtós, több emeletes stb. autópálya jellegű úton, amikor eldöntöttem, hogy nem várok tovább, én bizony megtalálom most már a US-1-t. Le is tértem annak rendje és módja szerint a legközelebbi kihajtónál és tudtam, hogy bármi történjék, nekem keleti irányba kell kereskednem. Emlékeztem még, hogy Old Dixie Road utcanév is szerepelt, ami azért lényeges, mert "old" nélkül használják ezt a nevet a déli szakaszon. Már jóval Palm Beach felett jártam, amikor rábukkantam nagy ujjongások közepette. Azt nem mondtam eddig, hogyha valamit elfelejtettél - pl. GPS-t beprogramozni, vagy a csomagtartóból kivenni valamit, na az úgy marad. Ugyanis nem nagyon vannak kiállási lehetőségek. Van persze leállósáv, de szigorúan műszaki leállásokra és ezt ki is írják folyamatosan. Szóval nagy örömmel megtaláltam az Old Dixie-t, el is indultam észak felé. Aztán nem sokkal ezután gyanakodni kezdtem...Először 2x1 sáv lett a kétszer kettőből. Aztán már annyi se. A végén ezt láttam:

Meg a sorompót, aminek a túloldalán füves töltésként vezetett tovább az út. Szóval... ez nem jött be, akkor próbáljunk meg valami másik utat találni, ami észak felé visz és főbb útvonalnak tűnik. És ekkor ráakadtam a US-1-ra. :) Ettől kezdve elválaszthatatlanok voltunk, szinte egész végig.

Út közben bár a települések gyakorlatilag teljes óceánhosszatt egybeépültek, csak a házak és a zöldterületek aránya változott. Észak felé haladva kicsit több volt a zöldterület a házak között (értsd nem 2 méter van két ház fala között, hanem mondjuk 8) Itt is éppúgy váltakozott a lakóterület, és az üzleti negyed. Kezdtek elmaradni az állandó kettős feliratozások (spanyol és angol), ugyanakkor megjelentek a mobil lakóparkok. Ezek gyakorlatilag lakókonténerek, lakókocsik parkját jelenti, néha egy-egy falunyi lakosság is "megtelepszik" egy-egy ilyen helyen. Ugyanúgy körbe vannak kerítve, mint az állandó házak, pici rész is tartozik hozzájuk, kb annyi mint amekkora maga a lakóterület. Az egyik helyen láttam egy hirdetést, hogy itt már 500 dollárért otthonra lelhet valaki. Azért ez nem kevés pénz, ha azt veszem, hogy mondjuk 1000 dollárért már egy kicsi apartmant is bérelhető. De ha valakinek csak 500 dollárja van e célra, hát legalább van egy saját kis vacka. Feltéve, hogy már van ilyen mobil lakása. 

Az időjárás észak felé haladva változásra állt készen. Egyre több felhő gyülekezett, néha ki-ki sütött a nap, de alapból eléggé szeles és felhős volt az idő. A növényzet is kezdett átalakulni. Itt már nem csak a kifejezetten trópusi pálmafák és egyéb növények voltak, hanem megjelent az egyre több hagyományos lombos fa, mégpedig őszies színezetű ruhájukat hordva. 

Miután elég lassan haladtam, igy mérlegelni kezdtem a dolgot, hogy beiktassam-e tényleg a Kennedy Űrközpontot, vagy változtassak. Jócskán ebédidőre járt és a közelben feltűnt egy óriási Burger King embléma, gondoltam itt a jó alkalom, hogy összevessem a hazai tapasztalataimmal. Nem vagyok egy hamburger rajongó, eltelik sokszor néhány hónap is, hogy betérek egy ilyen jellegű gyorsétkezdébe otthon, de ha lehet választani, akkor inkább a Burger Kinget választom a Mekdöncivel ellentétben. Egyébként amerre eddig jártam kipróbáltam mindenütt, mert bizony nem egyformák az ízek. Hol az üdítő, hol a szendvics más egy kicsit.  Szóval, gondoltam itt a nagy lehetőség, hogy ismét elvigye a pálmát riválisa felett, azonban mélységesen csalódnom kellett. Az adagok nagyságán és az ízében egyaránt. McDonalds kenterbe verte valamennyi összetevőjében. Szóval... nálam még egy esélyt kap amíg itt leszek, mert lehet, hogy csak valaki rossz napját fogtam ki, de nem nagyon fogom keresni a lehetőséget. 

Viszont arra kitűnő volt, hogy kis tabletemmel wifijükre csatlakozva elemezzem a helyzetem. Meglehetősen sok út volt még előttem, ezért úgy döntöttem, hogy inkább halasztom ezt a programot, aztán este eldöntöm, hogy melyik lesz az az egy park az összes közül, amelyik megnyeri a képzeletbeli versenyt. Inkább Orlandóban nézek szét még este egy kicsit, megtalálom és elfoglalom a szálláshelyet, vacsorát veszek valamelyik supermarketben és begyűjtök néhány prospektust.

Az út egyre cudarabbá kezdett válni. Az egyik helyen azt hittem, hogy "na ott már esik". Hát nem esett. Viszont ezt lehetett látni: 

Olyan szintű páratartalma volt a levegőnek, hogy még a bekapcsolt légkondit is leharcolta. Mint amikor felhőben megy az ember, csakhogy itt a tengerszint felett vagyunk kb másfél méterrel.

Aztán lassan tovább csorogtam a helyről és nagy mákom volt, mert nemcsak az ég derült ki, de megint "szembejött" egy nyitható híd és hát épp nekem kellett először megállni.  (pedig padlógázzal milyen klasszul át lehetett volna ugratni egy bizonyos emelkedési szögben :)))) ) 

Ahogy közeledtem a hely felé, ahol nyugatra, Orlandónak kellett fordulni, megérkezett az eső is, először csepergős formában. Újabb meglepetés: az 528-as út bizony fizetős. Nem vészes, mert összesen 3.25 dollár volt, de megkérdeztem a kis GPS-emet, hogy nem akar-e elnézést kérni, hogy átrázott. :)) Nem akart. Én meg szívózni nem akartam vele, mert eddig kitűnően működött, nemcsak a címekre vitt el, hanem hotspotként is megállta eddig a helyét, úgyhogy lassan kezdek neki előre köszönni, annyi mindent tud. (Köszi tesó, hogy rábeszéltél!)

Segítségével nem volt kunszt megtalálni a szállodát sem. Igaz, eleinte kicsit ráncoltam a homlokom, mert egy bevásárló központhoz vitt, ahol szálloda aztán egy szál se, de miután aggodalmaskodni kezdtem volna vele, kiderült, hogy egy darab egyessel kevesebbet ütöttem be a házszámhoz, így nem a 6101-hez, hanem a 610-hez vitt. Nem ő tehet róla. :)

A szálloda viszont egy csúcs választás volt! Ár/érték arányban messze meghaladta a várakozásaimat. A Booking.com-on találtam rá, ez volt a legolcsóbb 2 csillagos szálláshely éjszakánként 35 dollárért reggelivel együtt. Bár eddig nem csalódtam az e honlapon foglalt szállásokban, valahogy mégis lelki szemeim előtt egy 15 évvel ezelőtti képekkel felturbózott amerikai filmekből jól ismert  útszéli motelt láttam. Ehhez képest egy nagyon korrekt, medencés, üzletekkel és jegyirodával ellátott helyet sikerült megcsípni. A szobá jókora volt, két hatalmas  franciágynak is megfelelő méretű alvóhellyel, tévével, rádióval, hűtővel, mikrosütővel, kávéfőzővel (kávé, cukor és tejszín is volt) gardróbszobával, benne vasaló és állvány is, korrekt fürdőszoba egységgel, hajszárítóval... szóval volt minden, ahogy régen mondtuk: szotyi, frutti, rágógumi... És tiszta volt. A két csillagját szerintem annak köszönheti, hogy régebben volt felújítva, viszont rendben tartottak mindent. A reggeli is büféreggeli volt és választék is rendelkezésre állt. (Mondjuk kakaójuk nem volt, ez rosszpont! :)) ) 

Miután elfoglaltam a helyemet, rövid felderítést tettem a szálloda környékén. Nemcsak maga a szálloda tetszett, de az elhelyezkedése is. Ha valaki a Universal Studio parkjait részesíti előnyben - itt nem merem mondani, hogy egy  kisebb sétával - de rövid idő alatt elérheti.(Egyébként ingyenes transzfert ad a jegy mellé a jegyiroda, ha ott veszed meg náluk bármelyik jegyet.)  Éppúgy, mint a híressé vált International Drive-ot, ahol mindenféle egyéb látnivaló csalogatja az összes turistát, aki bámészkodni érkezik ide.

Betértem én is az egyik souvenir boltba, ahol kezembe akadt egy picire összehajtogatható poncsó, nem egész két dollárért... Valamiért úgy éreztem, hogy meg kell vennem. Rikító sárga színe ellenére. Még betértem egy-egy üzletbe, majd vettem némi vacsorát, hogy másnapra is elég legyen. Találtam végre 5 és fél dekás kiszerelésben felvágottat. Apró zsemléket és egy paprikás sajtot. Kitűnő vacsorának bizonyult mindkét napra. Ja igen és mégvalami. Már régóta szemezek egy kb 20 cm átmérőjű tortakollekcióval, amiben 8 szelet (2-2 db) sajttorta található különböző ízesítésben. Úgy döntöttem kipróbálom. (Nem kellett volna, mert marha finom! :) 

Bevettem magam a szobába a begyűjtött prospektusokkal és el kezdtem szelektálni a lehetőségeket. Egy napom maradt ugye. A Walt Disney World volt, amit elsőre lőttem ki. Ha nagyon akarok Disney-t látni az életemben, akkor azt megtehetem mondjuk Párizs mellettiben is, elérhető áron odautazva. Maradt a Universal és a Kennedy Space Center. Kezdtem megnézni, hogy milyen konkrét dolgok vannak a Universal parkokban, majd kezdtem rájönni, hogy tulajdonképpen nagyon kevés olyan rész van, ami nekem mond valamit. Nem vagyok Harry Potter rajongó és ezeket az újonnan vetített népszerű filmek se nagyon ragadták meg a fantáziámat. Leragadtam E.T.-nél. Szóval kezdtem azt látni, hogy annak biztosan nagy élmény ez a hely, akik szeretik és ismerik ezeket a filmeket, amelyeknek az alkotásába bepillantást engednek, de ... noha biztos jó szórakozás lenne, mivel nekem nem mondanak semmit, így kevésbé kezdett érdekes lenni a dolog. 

És jött a harmadik, az űrközpont meglátogatásának a lehetősége. Ezért vissza kell autózni az óceán partjára, Viszont... ilyesmit nem sok helyen láthatok a világon, árban is kedvezőbbnek ígérkezett (ami azért kezd egyre nagyobb  befolyásoló tényező lenni) és ha már egyszer ott vagyok akkor egy "köpésnyire van" Daytona Beach, ahol a híres autóversenyeket rendezik. Erősen effelé kezdett billenni a mérleg nyelve. De úgy feküdtem le jól telerakott pocakkal, hogy na jó, majd reggel véglegesen eldöntöm. 

Miután hazajöttem Key Westről szombaton egy kis pihenőt tartottam, mert azért a sok csavargásba is el lehet fáradni. Vasárnap én főztem ismét az ebédet. Sógornőmtől tanultam el a híres mogyoróvajas csirkemellét, és hát hol is lehetne újabb teszt alá vetni, mint azon a helyen, ahol fél polcsornyi különböző méretű, minőségű, árú, csomagolású mogyoróvajat lehet kapni. Még mindíg nem tudom, hogy ezt hogy tudják megenni a gyerekek simán csak kenyéren, de ebbe az ételbe és sütibe kitűnően vizsgázott. Az egyébként thai kaját rendkívül egyszerű elkészíteni, kb 40 perc alatt összerottyantható és mazsolás (mogyorós) rizzsel tálaljuk.  Itt is hasonló fogadtatásra talált, mint eddig otthon: az utolsó cseppig elfogyott. :) 

Délutánra egy személyes találkozóra készültem. A bloggal kapcsolatban ismertem meg itt élő kedves honfitársunkat, aki sok-sok tanáccsal látott el az utóbbi napokban. Megbeszéltük, hogy meglátogatom Őt és férjét, majd bekukkantunk Fairchildbe, ami egy arborétum tele gyönyörű növényekkel természetesen és pillangókkal. 

A találkozó remekül sikerült. Rengeteget mesélt az itteni életről, gyakorlati dolgokról. Többet tudtam meg ezen a délutánon  az amerikai hétköznapokról, mint a három hét alatt összesen, amióta itt vagyok. Később elindultunk az arborétumba, ahol Ő és férje támogatók, tehát ingyenesen látogathattuk meg ezt a helyet. Csak töredékét tudtuk bejárni az egyébként elég nagy területen fekvő növénygyűjteménynek. Csuda klassz dolgokat láttam, például az általam oly nagyon szeretett kakaót három különböző növényben is bemutatták. De a növények közül ami leginkább megfogott az a banánpálmák voltak. Elgondolkodtatok valaha azon, hogy hogyan lesz a banánfürt a fán? Én mondjuk soha, de valahogy úgy képzeltem el,hogy virág - beporoz - alul kis magszerű izéből lesz a kicsi banánfürt és az nő és érlelődik tovább. Hát nem! És ezt a következő fotón egészen jól lehet látni:

Szóval... elsőként egy viszonylag hosszú száron nő egy óriási bordós-hamvas színű virágbimbó. Aztán ahogy szirmanként kibontja magát, alatta lévő virágzat "nyeléből" lesz a banán gyümölcs. Ezen a képen sikerült mindhárom állapotát elcsípni, A kis banánok végén még látható a virágzat. Egyébként az otthon ismertnél jóval több fajta létezik, az egészen picitől a lilás színűig bezárólag. 

Orchida imádók figyelem! Rengeteg orchideát sikerült lencsevégre kapni. Ők ugyanis kevésbé voltak mozgékonyak, mint a lepkék. A helyzet az, hogy eléggé szeles volt az idő, úgyhogy nem volt egyszerű szép fotót csinálni ezekről az általam is nagyrabecsült növékekről, de azért ide is ollózok egyet, ami nagyon megtetszett:

És hát akkor jöjjenek a lepkék! Gyereket és állatot fotózni legalább akkora kihívás, mint lepkét, mert biztos, hogy nem azt fogja csinálni, amit épp elvárnánk tőle. És hogy még kevésbé adják ingyen a jó képet, természetanyánk gondoskodik egy kis szélről, ami vagy a lepkét, vagy az ágat amin ül, biztosan mozgatja. Szerencsére útitársam meglehetősen türelmes természet volt, sőt segített jónéhányat felfedezni, így készülhettek el az alábbi képek. Figyelem, az első kép 18 +-os! :)

Igazán gyönyörű teremtmények! Ez utóbbi volt az egyik kedvencem. 

Lassan ránk esteledett így visszamentünk a házhoz. Férjével épp azon tanakodtak, hogy vajon a szilveszter estélyét ők is a városban töltsék-e velem, amikor meghívtak vacsorázni egy kubai étterembe. Kipróbáltam a kubai szendvicset, amit itt ajánlott egy kedves kommentelőm, tényleg nagyon finom volt, máskor is nyitott leszek rá! Vacsora után kis sétát tettünk a környéken, és tanúja lehettünk egy rendőri intézkedésnek is, ami nagyon különbözött az otthon szokásosnál.

Itt a rendőrök egyedül járőröznek egy autóval, ami úgy fel van szerelve minden technikai eszközzel, hogy szerintem a bejelentéstől a vádemelésig meg tudnak csinálni mindent a kocsit el se kell hagyniuk. Na jó, ez túlzás, de tényleg úgy néz ki kívül-belül, mint a karácsonyfa. Láttuk, amint egy rendőrautó parkol az út szélén, amihez a szembe lévő yoghurt bárból odament egy fickó, valamit beszélgettek, a rendőr jegyzetelni kezdett. Ezután miindketten bementek a yoghurt bárba, nem lehetett tudni, hogy ott mi történik. Kint az utcán a következő jelenet zajlott le: érkezett jobbról egy "csíkos" és megállt az egyébként 2x1 sávos utcában felvestett balra kanyarodó sávban, tehát az út közepén. Aztán jött két másik, azok bekanyarodtak a szembe lévő utcába és "leparkoltak". Akkor vettem észre, hogy a yoghurt bárral csaknem szemben lévő másik kanyarodó sávban is áll egy járőrkocsi, az is az út közepén.

Senki nem szállt ki a kocsikból, semmi villogás, vagy egyéb jele az izgatottságnak. Csak néma készültség. Az üzletben mndenki nyugodtan viselkedett, nem volt jele annak miért ment be a rendőr.  Poénkodtam egyet, hogy azért nem ártana némi fedezék után nézni, ha mégis lövöldözésre kerülne sor. Aztán kis idő múlva átmentünk a túloldalra, ahol elsétáltunk az üzletsor hátsó kijárata felőli részre. Röviddel ezután rendőrünk a hátsó kijáratnál jelent meg egy bilincsbevert delikvenssel, akit a kocsija felé noszogatott.

Apropó kocsi. Az autó, amiből a járőr kiszállt mindvégig járó motorral volt az út szélén egymagában. Lehet, hogy van valami távirányítós szerkezet, amivel lezárja a kocsit, ha otthagyja úgy hogy közben járhat a motor, de ilyen mozdulatot nem láttam tőle.Otthon már biztos jókat kocsikáztak volna vele, vagy az út közepén "parkoló" rendőrautók a facebookon végezték volna. Nagyon érdekes volt ez a néma külső biztosítás, még akkor is, ha lehet, hogy csak a számláját nem fizette ki, vagy lopni akart egy-egy yoghurt fagyit a fickó. Kívülről összehangoltnak, nagyon rendezettnek, fegyelmezettnek tűnt az egész mozgás. Amolyan...csináld csak a dolgod kolléga, de itt vagyunk ha szükséged van ránk.... Vigyáztak egymásra.

És ezzel eljutottunk az év utolsó napjához. Nap közben egy-két üzletet látogattam meg, ennivalót és "bugyit" kerestem a tabletemhez, de ha valami itt nem az almás cég terméke, nem sok esély van hozzávalókat kapni. 

Délután a képeimet rendezgettem, majd este újabb találkozást követően mindhárman a Baysidefront Park felé vettük az útirányt, ahol az egyik meghirdetett ingyenes rendezvény volt a városban. Érdekes megtapasztalás volt. Az idő előrehaladtával persze egyre többen lettek, ismét előjött Miami másik arca. Jócskán kisebbségben érezhettük magunkat a sokadalomban. Mivel volt kb három óránk a narancs felemelkedéséig ezért végig sétáltuk a parkot, majd a Bayside Marketet. Az út mentén több helyütt is szinpadok voltak felállítva, ahol különböző stílusú zenék bömböltek egymást túlharsogva. Átverekedtük magunkat a Bayside Market északi csücskébe, ott kicsit kevesebb volt már az ember, pihenőt tartottunk a felső szint külső lépcsőjént. A szél összekeverte a hangokat és mind egyszerre érkeztek, olyan volt, mint egy zenekari próba előtti hangolás kavalkádja. 

Rövid pihenő után elindultunk visszafelé. Bementünk a Market épületének belsejébe. Hát... mókás volt. Legalábbis nekem. :) Azt hiszem Miami ideiglenesen kijelölt türelmi zónájának kellős közepébe csöppentünk. Lányok és kevésbé lányok, futtatóik és más különös alakok között vágtunk át a földszintre vezető lépcső irányába. 

Miután visszatértünk a Park közepén lévő szökőkúthoz már csak fél óra maradt a narancs felemelkedéséig. Ez tulajdonképpen úgy történik, hogy valamikor elkezdték a visszaszámlálást, a narancs akkor még az alján volt, és nagyon lassan emelkedik fel egészen a szálloda tetejéig, amit pontosan éjfélkor ér el. Itt még alul volt a napszemüveges narancs: 

Az utolsó másodpercekben a tömeg hangosan skandálja visszafelé a számokat, majd robbanásszerűen megindul a tüzijáték az óceán felett. Valahogy így: 

Negyed órát tartott. A városban több helyen is volt. A hajók kivonultak a vízre a legjobb pozíciókat keresve. Legalább akkora tülekedés lehetett visszafelé a kikötőbe, mint nekünk a metrón. Ifjúkorom augusztus 20-i tüzijátékaira emlékeztünk. Az utolsó buszt sose értük el, mindíg gyalog kellett menni a repülőtértől hazáig. De nem bántuk. Egyébként az pesti tüzijáték semmivel sem múlja alul az ittenit, sőt...Voltak olyan elemek, amik szépek voltak és sose láttam még előtte, de ez is fejlődik, mint minden más.

Mai mesém végeztéül álljon itt amit minden rokonomnak, barátomnak, ismerős és ismeretlen olvasómnak  kívánok erre az évre:

Mióta autóm van kicsit felgyorsultak az események, több felé tudok mászkálni rövidebb idő alatt. Igy sikerült eljutni a Shark Valley után egy hajításnyira lévő Miccosukee Indian Village-be is, ahol épp művészeti fesztivált tartottak, kirakodóvásárral, tánccal egybekötve. Ez a hely nem az igazi indiánfalu, szerintem csak kifejezetten a turistáknak hozták létre, amolyan bemutató központ. Található benne mini múzeum, nyitott előadó hely, amolyan színpadféle és persze az elmaradhatatlan alligátor show. Most tele volt az udvar különböző, általuk készített ruhákkal, eszközökkel, csecse-becsékkel. Az út túloldalán pedig itt is ki lehet próbálni az airboat-ozást. 

Belépéskor kaptam egy csinos kis pecsétet a kezemre "festival" felirattal. A tintája irigylésreméltó lehet a tetoválószalonok számára, mert jó néhány kézmosás és 3 nap után is csak a felirat széle homályosodott el egy kicsit. Szép betűkkel van írva, úgy tekintek rá, mint egy két hetes tetoválásra. :) Ahogy megérkeztem rövidesen kezdődött egy alligátor bemutató, gondoltam csak nem hagyom ki, hátha itt is lesz napszeműveg vadászat a krokók medencéjében. Hát itt nem napszemüvegre, hanem alligátorra vadásztak a vízben. A nem túl aktív jószágot némi nógatás után lehetett munkára fogni. Cserébe, hogy szinte semmit nem lehetett érteni abból, amit a fickó mondott (akcentusa és a rettentő hangosítás ebben egyaránt szerepet játszott) itt viszont sikerült néhány trükköt megmutatnia.

Nem tudom pontosan milyen varázsszavakat mondott neki, de nekem valahogy így hangzott: "Na gyere már! Csak egy kicsit!"

Tataaaam!

Egy pisszenést sem!

Aztán az idomár megmutatta, hogyha csak egy picinyke légmozgást is megérez a szája körül az alligátor, meglehetősen hangos fogcsattogtatás jár cserébe. Utána megkérdezett bennünket, hogy ki akarja kiprbálni a dolgot, de nem volt rá jelentkező. Egyszer egy elefánt már megmasszírozott a lábával néhány évvel ezelőtt, de ezt most úgy éreztem nem szeretném kipróbálni. :)

Később tánc kezdődött, az első egy a tűzzel kapcsolatos rituáléhoz kötődött, sajnos nem értettem miről volt szó, majd e fesztiválra érkező mexikói és a helyi indiánok össztáncot jártak gyönyörűen elkészített ruháikban.

Káprázatos fejdíszeikkel és ritmusos táncaikkal sikert arattak. Nem tudom, hogy milyen társaság volt, de komoly videoberendezésekkel is rögzítették a műsort, valószínűleg nagyobb nyilvánosságot is kapott a bemutatójuk.

Erősen alkonyodni kezdett és a madarak egyre húzódtak vissza fészkeik, de legalábbis éjszakai tartozkodási helyük felé. Bíztam abban, hogy sikerülne naplementét fotózni, de kb 20 perccel előtte zárt a rendezvény, így most sem sikerült jó fotót készítenem a lebukó tűzgömbről. A madarak engedelmesebbek voltak:

Az egyik árusnál találtam egy pólót (megint a "vesszenek a fehérek" jutott eszembe a filmből), ami a jelenlegi indián társadalom  életérzését tükrözi a területüket elhódítókkal szemben. Ez is része hétköznapjaiknak: 

Miután elhagytam az indiánfalut a már jól ismert úton értem haza itteni otthonomba. Kedves meglepetés ért, igazán váratlanul néhány nappal ezelőtt. Nem is tudtam hogyan, vagy miért, de hirtelen megugrott az olvasóim és kommentelőim száma. Aztán az egyik kedves hozzászóló tudatta velem, hogy felkerültem az index blogrolljára, aminek eredményeképp 3500-an látogatták meg írásomat. Őszintén megdöbbentett a szám. E kommentelések során kerültem kapcsolatban egy lánnyal, aki sok-sok tanáccsal ellátott már eddig is a programjaimmal kapcsolatban, talán ma személyesen is találkozhatok majd vele.

Hiába, azért nagy dolog ez az internet. Emlékszem jó évtizednyi távolságban tesóm két évig könyörgött, hogy vegyek már számítógépet. Én mindíg azt mondtam, hogy nem kell nekem egy 200 ezer forintos játék a sarokba (akkor még asztali gépem volt). Ma meg már teljesen a hétköznapjaim részévé vált, barátságokat teremtett és rengeteg ismeretanyagot osztott meg velem. Például így tudhattam meg ettől a lánytól, hogy ha az Evergladesbe vásárolok belépőjegyet, az hét napig érvényes (eddig nem kellett vennem, de nagyon hasznos ismeret). Segített ingyenes programok lehetőségével, illetve hasznos gyakorlati útmutatókkal. Szóval... egy klassz dolog.

Tegnap délelőtt elindultam első hosszabb utamra a kocsival, irány Key West. Közel 4 órás vezetéssel kell számolni, mivel gyakran egy sávos az út, elég sok településen visz keresztül, ami lassabb haladást eredményez. De mondjuk engem ez a része nem nagyon izgatott, hiszen látni is szerettem volna, nem rohanni. Az út gyakorlatilag egy keskeny szigetvonulaton vezet az utolsó szigetig, mely az Amerikai Egyesült Államok legdélebbi pontjáig a Southernmost Point-ig vezet.

Az idővezető út településeinek hangulata  teljesen eltér Miami-étól. Teljesen üdülőtelepülések szerintem, Vagy legalábbis teljesen arra a célra felkészültek, kevés állandó lakossal. Búvárbázis például kb 50 méterenként található. Internetes adatgyűjtéseimnek hála megtudtam, hogy néhány helytől eltekintve nem túl sok látnivaló van, de azért egy-két merülést megérne a hely. Elhoztam búvárkártyáimat, hátha mégis alapon, de végülis a merülések ára eléggé magas, úgyhogy lehet hogy ez a dolog most háttérbe fog szorulni más tevékenységekkel szemben. Egyébként van egy óriási hajóroncs merülhető mélységben, és jó eséllyel találkozhat az ember bizonyos területeken tengeri tehenekkel is. 

Key West egy tüneményes kis hely. Az 1800-as években épült régi városrésze irdatlan mennyiségű turistát vonz. Parkolóhelyek vadászata külön sporttá vált a látogatók körében, ráadásul a főbb útvonalakat (nem sok van, mert egy csepp sziget) épp felújítják. Viszonylag rövid keresgélés után sikerült nagy szerencsével egy kitűnő parkolóhelyet találnom, ráadásul nem is volt fizetős hely. Megjelöltem a térképen, hol hagytam a kocsit, mert este sötétben nem szeretném fáradtan órákat keresni és elindultam felfedezni a helyet. 

Hangulatos kis házaival, dús zöld vegetációjával pillanatok alatt belopta magát a szívembe ez a hely. A térkép alapján az utcákat róva hamarosan rábukkantam arra a pontra, mely nagyon sok kubai (és egyáltalán dél-amerikai) ember álma. Ez a legközelebbi pont Kubához, mindössze 90 mérföldnyire van. Azok az emberek, akik illegálisan próbálnak eljutni a vágyott világba apró csónakjaikkal közelítik meg, majd kilométereket úszva érik el a szárazföldet. Ha elérik. A parti őrség jelentős erőkkel képviselteti magát, hogy megakadályozza. Jónéhányan nem tudnak annyit úszni, amennyire szükség lenne. Azt is mondják, hogy teliholdkor jönnek a legtöbben, mert jobban lehet látni a sötétben a vízen. Ma is telehold van... Talán ma is megpróbálják néhányan... Talán néhányuknak sikerül is... néhányuknak azonban nem.... 

Akik pedig évekkel ezelőtt már átjutottak valahogy azért is jönnek ide, mert itt lehetnek legközelebb azokhoz, akiket a túloldalon hátra hagytak. Nem tudom, hogy lehet-e olyan időpontot találni, amikor nem sorállás van azért, hogy egy-egy fotó elkészülhessen ezen a helyen.

De itt tudtam meg, hogy mi a jobb, a szexnél:

És azt is, hogy hová megy télapó, amikor elfáradt hatalmas decemberi munkája végén: 

Bár szegénynek dög melege lehet abban a szerkóban, de úgy látszik ez őt kevésbé zavarta. :)

Sajnos a tengerpart kevés helyen elérhető, legalábbis itt az óvárosi részen, mert tele van kikötőkkel, így fürdésre kevés alkalmas helyet találni (többnyire az is valakinek a területe, szállodáé stb.). De ahol rábukkantam egyre, ott ezt látam: 

A hullámzás eléggé erős, nem sokan merészkednek a vízbe. Ráadásul csak saját felelősségre mehet be bárki is - informál a tábla - mert nincs ügyeletes életmentő a szakaszon. (Kb 80 méter volt az egész.) 

Itt az utcanév táblákat is ügyesen oldották meg, kicsit más módon mint Miamiban:

Viszont ha gyalogosan akarunk átkelni a túloldalra, csak kevés helyen találhatunk kifejezetten gyalogos lámpát. Itt az autókét kell figyelni és úgy lehet átbattyogni a túloldalra. 

Erősen délutánban volt már az idő, így átsétáltam arra a részre, ahol várhatóan látni lehet a naplementét. Nem voltam egyedül a gondolattal. Még szerencsés időben érkeztem, így gyakorlatilag az első sorból lehettem tanúja ennek a páratlan látványosságnak. Óriási volt... Beszéljenek a képek helyettem:

Ez volt az, amire napok óta vártam! Fantasztikus volt! Rengeteg képet készítettem és őszintén szólva nem nagyon tudtam eldönteni, hogy melyiket is rakjam be ide. Óriási volt!  Ahogy ott ültem és bámultam Petőfi sorai jutottak eszembe: 

"Mint kiûzött király országa szélérõl,
Visszapillant a nap a föld peremérõl,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejérõl véres koronája."

A belső utcákon most kezdődött el az élet. Éttermek és bárok százai hívogatják különböző programokkal az ittmaradókat. Nekem viszont még hátra volt a hosszú hazafelé tartó út, úgyhogy megkerestem a kisautómat, ami hűségesen várt rám és elindultam hazafelé. A sötétség itt is felgyorsította a haladási ütemet, bár előcsalogatta napközbeni rejtekéről az összes sheriffet az út mentén.  Fél órával rövidebb volt a menetidő és megúsztam a gyorshajtást is.:) A naplemente képeivel a gondolataimban  aludtam el. 

Nos mivel is kezdjem. Mindenekelőtt előre is elnézést kell kérjek azoktól, akiket érzékenyen érint a következő néhány sor, de megtörtént esetről lévén szó, nem csorbíthatok a körülményeken. :)

A vicc ugyanis úgy szól, hogy amikor egy szőke nő sötétre festeti a haját az mesterséges intelligencia. Nos alapból barna lévén én a szőke csíkokkal az ezüstöseket próbálom észrevétlenné tenni. Mégis, amikor néhány évvel ezelőtt, hogy egy speciális gépjárművezető képzésen vettem részt, ahol az oktató elmagyarázta kívánalmait, amit nem sikerült elsőre teljesítenem. Akkor rám szólt az oktató, hogy "ne legyél szőke nő!' 

Ne ez az érzés tört elő belőlem tegnap, amikor óriási felfedezést tettem. Az itt található utcahálózat nem túl bonyolult: alapból ami észak-dél irányba tart, azok az avenue-k, ami kelet-nyugati irányú azok a street-ek. De előfordulnak drive-ok, road-ok court-ok meg még egy pár. Noha a legtöbb utcának csak száma van, azért a főbb utakat nevekkel is ellátták.  

Nos ahogy én a metrón meg a buszon utazgattam, mindíg próbáltam nézegetni, hogy milyen utcanevekkel találkozom. Pl. Kellner Dr. meg hasonlók. Tegnap ahogy kocsiba ültem, az ember ugye jobban figyeli azt, hogy épp hol jár, hát elgondolkodtam, mennyi híresember volt náluk doktor. Egészen addig nem gyanakodtam, amíg meg nem láttam Riviera doktor nevét. Hogy lehet ilyen hülye neve egy dokinak.... csórikám... mire leesett a húsz filléres.... te nagyon szőke, a Dr. a végén az nem doktort, hanem drive-ot jelent. Hangosan vinnyantottam saját lököttségemen. :) Érdekes, valahogy az Ocean Dr.-nál jött automatikusan, hogy drive, de két hét kellett hozzá, hogy nem az amerikai oktatást  magas szinvonalon teljesítők sokasága, hanem egyszerűen csak az utca megnevezését jelenti a nevek mögötti két betű. :)

A kis kitérő után rá is térek az új kalandra. Tegnap este szép naplemente igérkezett és hát ott a várva várt autó, úgyhogy semmi gátja nem volt annak, hogy megnézzük együtt az Everglades naplementéjét. Úgy gondoltam, hogy azon a helyen, ahol az airboat túrát csináltuk van egy fa emelvény, amiről kitűnő fotókat van esély csinálni, így elsődleges célpontként azt a helyet jelöltem ki. Az út egyszerű, a SW 137 Ave-ról a 8th streetnél nyugatra fordultam, egészen a safari parkig. Voltak kétségeim, hogy esetleg karácsony lévén nem lesznek nyitva, de épp az utolsó csoport ment ki az airboat túrára. Azonban a biztonsági őr közölte, hogy 20 perc múlva bezárnak, így ott tuti nem lehet naplementét fényképezni. 

Mivel már erősen szűkösre szabbot volt a nap ideje a horizont felett, így tanácsot kértem, honnan lehetne jó fotót készíteni. A Shark Valley-t javasolta 9 mérfölddel tovább az úton. Ugyan még nem telt el 9 mérföld csak majdnem, amikor láttam egy villogó rendőrautót és sok parkoló autót meg embert. Na mondom ez itt az én helyem. Leparkoltam én is, láttam tele van egy hatalmas körbekerített rész tradicionális Micosukee ruhába öltözött emberekkel. Láthatóan össznépi vacsorázásra készültek. De egy falunyi embert képzeljetek el. Az udvar bejáratánál egy egész istállónyira való ló állt. Piros színben. Nem tudom, hogy a házigazdáé volt-e, vagy épp a megnyerhető főnyeremény, de lapos és széles kivitelű, s a távolságból nem sikerült kinéznem, hogy milyen fajtáról  volt szó... A ruha tradicionális, a ló modern.

Hamar kiderült, hogy ide Micosukee ruha nélkül esélyem sincs bejutni, úgyhogy további két mérfölddel később rátaláltam  Shark Valley-re. Éppen időben, mert a nap lepottyanni készült a látóhatár alá. Aztán egyszercsak megláttam valamit a szélvédőn keresztül. Ez volt az:

Illetve az elsőnél úgy meglepődtem, hogy le se fotóztam. Ez a második volt. 100 méteren belül... Hűűű, mondom, ez nem semmi, úgy tűnik, hogy megtaláltam, amit szerettem volna, közvetlen szemlélődés, zaj nélkül az Everglades területén. Mondjuk az nem volt benne, hogy alligátorok szabadon grasszálnak. Szóval itt jó lesz vigyázni.

A parkolóban letettem a kocsit és sietősre vettem a lépteimet. Láttam, hogy kisvonatszerűvel,kerékpárral és gyalog is meg lehet tekinteni a parkot. Már csak 40 perc volt a zárásig, a naplementéig talán csak 15-20 perc. Mivel az út mentén a fák miatt nem nagyon volt alkalmas hely, magaslat, vagy ilyesmi, igy nem nagyon lehetett jó  pozíciót felvenni. Annál inkább jó helyet találtak maguknak az őslakók. Nem nagyon mertem közelebb menni. A rövid séta alatt vagy tíznek köszöntem előre jó nagyot!

Elhatároztam, hogy 20 percet megyek befelé, ha nem találok alkalmas helyet a képkészítésre, akkor tovább nem keresek, mert a park hat órakor zárt és még vissza is kellett érni a kocsihoz. Bár nem sikerült igazán tetszetős helyre lelnem, az alábbi fotókat ott készítettem:

Nagyon tetszett egyébként a terület. Visszafelé úton a sötétség elől táborhelyeikre szálltak a madarak. Hihetetlen mennyiségű madárvilág lehet itt. Gyönyörű a természet! 

El is határoztam, hogy két nap múlva visszalátogatok erre a helyre, napközben, amikor többet lehet látni és körbejárom a kijelölt területet. Plusz két mérföldre van körülbelül az indiánfalu, amit már korábban is említettem. Ráadásnak hab a tortán, hogy idefelé tartva két helyen is láttam plakátot, hogy december 26 és január 1. között valamilyen fesztivál van a faluban, úgyhogy mindenképp ott a helyem. 

A mai napon látotatóban voltam. Egy rég óta itt élő idős honfitársamat látogattam meg. Közel két órás autóútra lakik Margate-ben. Ez a település Miamitól északra van. Kellemes autózást követően meg is érkeztem a nénihez, aki már várt rám. Titkos terv volt az otthoniakkal szövetkezve, hogy megpróbálunk internetes kapcsolatot létesíteni skype-on keresztül a néni rég nem látott testvérével Magyarországon. Kicsit akadozva ugyan, de a kapcsolat létrejött, a két testvér, sőt az egész család együtt karácsonyozhatott egy picit olyan nagyon sok év  után. Nagyszerű dolog volt, nagyon örülök, hogy sikerült örömet szerezni. 

Visszafelé másik úton jöttem, a város központ felé. Az öt, helyenként hét sávos úton néha kicsit elveszettnek éreztem magam, főleg annál a tempónál, amit a forgalom diktált, de végülis gond nélkül sikerült visszaérnem az itteni otthonomhoz. A tapasztalatom az volt, hogy igen jól kitáblázott, gyakran túl sok is az információ, amivel ellátják az embert. A helyismeret azonban igenis kell, hogy legalább a főbb utakat, helyszíneket ismerjük, hogy milyen magasságban járunk épp az autóval. És ez még egy nem túl bonyolult helyzet, mert csak négy szintes a leágazás:

Holnap valószínűleg kisebb takarítás és mosás után Everglades túra lesz és talán holnapután Key West-et tervezem. Már alig várom mindkettőt. :)