Már nem sok időm van itt hátra, hát ideje összeszedni a gondolataimat, hogy hová szeretnék még eljutni, ahol eddig nem jártam, vagy visszatérni ahhoz, ami nagyon tetszett. Az itteni „bakancslistámon” két hely is szerepelt, amit még az első Go Miami Card-os túrán jegyeztem fel az emlékezetemben: Coral Gables és Coconut Grove.

Szombaton elsőként Coral Gables látnivalóit vettem célba. A 137-es busz után a 24-eset javasolta a tömegközlekedési útvonaltervező. Bőszen integettem is az itteni szokás szerint, hogy vegyen fel, de továbbment egy kicsit. Én meg utána. Akkor derült ki, hogy ez itt a végállomása és a sofőrnek fél órás pihenője van, úgyhogy nem kell nagyon sietnem. Mondjuk csodálkoztam is, hogy került ide ez a busz, de csak rövid ideig tartott, mert itt bármi megtörténhet, ha busszal közlekedik az ember. Leülsz a megállóban és egyszercsak jön egy. Lehet hogy soká… Fölösleges a menetrend, úgyse tartják be.

No mindegy, szóval némi várakozást követően 2 perces késéssel el is indultunk. Felfedeztem egy új Walmart-ot út közben, majd a Colombus Road-nál lepattantam a buszról, hogy gyalog közelítsek első célpontom felé. Az odavezető út hihetetlenül szép. Nem tudom hány évesek lehetnek ezek a fák, de engem bárhányszor is látom mindig lenyűgöznek. 

 A fák méretét jól érzékeltetik az alattuk parkoló autók.

Rövid séta után elértem a   Biltmore Hotelt, ami tudomásom szerint az egyik legrégebbi szállodája Miami-nak. Gyönyörű állapotban van az általam is bejárt része. Mégis valahogy kicsit hűvösnek, barátságtalannak találtam. 

Tekintélyes méretű úszómedencével büszkélkedhet és persze elengedhetetlen a golfpálya errefelé. A belsejében bekukkantottam egy helyre, ami valószínűleg bálteremként szolgálhatott a korábbi időkben. Igyekeztek megőrizni a hangulatát.

Tovább sétálva sikerült megtalálnom a Venetian Pool-t, amit az 1920-as években alakítottak ki és próbáltak megőrizni a jelenkornak. Egészen hangulatos, jó nagy medencéje van és helyenként elég mély is, ahogy elnéztem a mércét. Az időjárás nem volt épp olyan, hogy kedvem legyen kipróbálni, de ez valószínűleg attól van, hogy már teljesen aklimatizálódtam az itteni viszonyokhoz, már itt is képes vagyok fázni, ha egy kicsit barátságtalanabb idő van.

Némi navigációs nehézséget követően megtaláltam a helyes irányt a városháza felé, ahol meglepetésemre egy helyi kis piacfélét találtam. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy egyszeri alkalmas kirakodás, vagy rendszeres. Eddig nem találkoztam „farmer market”-tel itt, tulajdonképpen ez hasonlít legjobban a hazai piachoz.

Különösebb csodák nem voltak, egy kivételével: volt egy péksütis, ahol végre először láttam két hónap után kenyérszerű kenyeret és még az illata is hasonlított rá. Mondjuk az ára aranyárban volt, főként a nagyságához képest. És ennek a péksütisnek volt egy péksütije – többek között – amit mandulás csokis töltetűnek nevezett. Nagyon csábító volt kinézete és illata is. Mivel épp dél körül járt az idő ezért úgy gondoltam, hogy a 3 dolláros ebéd igencsak megfelelő lesz nekem, ezért kértem egyet.  Valami Isteni volt!!!!! Ez volt az első kaja itt két hónap után, amiben nem éreztem végre a tartósítószer ízt, sőt kifejezetten nagyon, de nagyon finom volt! Tekintélyes mérete miatt a végét még így is alig sikerült letuszkolnom. 

Persze majszolás közben megnéztem magamnak a városházát is, majd a menyasszonyok utcája felé vettem az irányt. Ez a terület arról híres, hogy minden esküvővel kapcsolatos üzlet megtalálható. Szerintem förtelmes ruhák voltak a kirakatokban.. Na jó, mondjuk úgy, hogy nem az én ízlésemnek megfelelő. Egy telejesen új városközpontot kezdenek kialakítani.

Aztán buszra szálltam, majd metróztam egyet egészen Coconut Grove-i megállóig. Kisétáltam az óceánpartra, ahol szemügyre vettem a korábban már keresett „sipkás” épületeket. Sétáltam egy jó nagyot a kikötőben, amik továbbra is a szívem csücskei. Itt egy hajóparkolót láthattok:

Egészen feljutottam a Vizcaya Múzeum déli csücskéig, ahol kellően elfáradva Trolley-ra ültem. Bekukkantottam még a Goverment Centernél lévő Könyvtárba némi információért, majd kellően kifáradva – szerintem közelebb volt a mai kilométerem a 20-hoz, mint a 15-höz – hazaindultam. Ezzel még séta közben találkoztam. Egy toronyépületet bontott egy daru. Akkora zaja volt, mint egy-egy robbantásnak, mikor elérte a nagy golyó az épület szerkezetét:

Magunk között szólva…. ha rajtam állna, hogy hol laknék szívesen itt Miami-ban, biztos, hogy e két hely közül választanék. Elképzelhetetlenül drága hely mindkettő egyébként, ez a veszély nem fenyeget. De ez a két hely tetszett legjobban a házak, az elhelyezkedésük és a zöldterület aránya és milyensége alapján legjobban.

Egy házikó Coral Gables-en

Valahogy elviselném, ha ezt kéne néznem Coconut Grove-on az ablakomból.. :)

A metrón felújítások voltak hétvégén, ezért eléggé…. ritkán jártak. Igy pont lekéstem a buszomat és 50 percet kellett várni a másikra. Már éppen dünnyögni kezdtem magamban, hogy tök jó, megint majd egy óra semmittevés, amikor a padon ülő egyik fickó arrébb csúszott, hogy nekem is legyen helyem. Öt perc múlva már a banánját ajánlgatta. Persze nem kértem. De kérte a másik oldalán ülő fickó. Pillanatok alatt beszélgetésbe elgyedtünk ott hárman. A következő 5 percben kaptam egy névjegykártyát a mellettem ülő perui fickótól, aki közölte, hogy ha a Matsupitshut akarom látni, akkor vendégül lát otthonában, egyébként pedig egyedül él és a telefonszámán nyugodtan felhívhatom. Mindezt spanyolul (mutogatva) persze, mert a szia-hogyvagy-on kívül nem beszélt angolul. Magamban szétröhögtem az agyam persze, de igyekeztem visszafogni magam. A figyelmem teljesen a másik fickó irányába fordult, akiről nem sokkal ezt követően kiderült, hogy nyugíjas New Yorki zsaru.  Seperc alatt volt miről beszélgetnünk. Miután megérkezett a busz nem sokkal később le is szállt. Sajnálom, hogy nem maradt hozzá semmilyen kapcsolat, biztosan beszélgethettünk volna még néhányszor vele.  Az összes menetrendes hátrány mellett ez az, amit szeretek a buszozásban, hogy az emberek nagyon nyitottak és beszélgetősek, néha szinte klubhangulat alakul ki egy-egy úton ismeretlen emberek között.

Vasárnap családos látogatást terveztünk a mellettünk lévő Miami Zoo-ba, ami elég nehezen akart összejönni, a végén a nagymamával és Alexanderrel indultunk útnak hárman. Monica eldobott bennünket a bejáratig kocsival. Előre jeleztem fotózási szándékomat és azt, hogy sok gyaloglás lesz, ha elfáradnak nem probléma, hogyha előbb haza akarnak menni, mint én. Persze a fiúcska félúton elfáradt/éhes/szomjas volt majd fordított sorrendben, mire sikerült alkut kötnöm vele. Ha a hátralévő időben nem nyafog tovább, akkor a végén körbe megyünk a monorail-lel is, amivel eredetileg ő meg akarta nézni az állatkertet. A monorail egy lassú mozgású kicsi magasvasút féle, ami a lombok magasságában megy körbe az állatkerten.

Meg kell, hogy mondjam az állat kert egy kicsit csalódás volt a számomra. Igaz, hogy hatalmas területen fekszik, gyönyörű dús növényzettel – ez itt a természetes – de állat alig-alig volt benne, sok területről hiányzott, vagy csak  egy-egy példány volt belőlük. Az állatok tekintetében kitűnő helyük volt – amit annak idején a Seaquariumnál hiányoltam – csak épp nem volt igazán élvezetes a látogató számára. Ráadásul a különböző területek állatait különböző területeken tartották, és a kettő között elég nagy távolság volt, ahol semmilyen látványosság nem volt. Szóval… a budapesti állatkert összességében véve szerintem szebb.

Busszal mentünk haza az állatkerttől. A 10 éves fiúcskának ez volt élete első buszozása. Megmutattam neki hogy kell megetetni az egydollárost a vezetőnél lévő géppel, én hogyan érvényesítem a bérletet és mire jó a communication cord – jelezni, ha le akarok szállni. Végre én adhattam tovább valakinek a két hónappal ezelőtt szerzett tudásomat. 

Hétfőn megtartottam az első prezentációmat a nyelvsuliban, természetesen angolul. A Camino-t választottam témának, volt hozzá elég fotóm és információm is a powerpoint-os bemutatóhoz. Kb a második képkockánál fel kellett adnom az előre megírt változatomat, ugyanis a suli számítógépén önálló életre kelt a pps anyagom és magától elkezdett lapozni. Én meg 10 másodpercenként vissza. Persze mindemellett angolul kellett áthidalni a zavart. És ha ez még nem elég, akkor a zenével meg nekem sikerült balfácánt játszanom, ugyanis az előre megírt szöveg az én laptopomon volt és a zene is onnan ment. Elfelejtettem a zene indulása után átteni a kurzort a szövegre, így amikor görgetni akartam a szöveget, no akkor a hangot sikerült feltekernem. Szóval volt egy kis káosz. Innentől kezdve meséléssé alakult az egész. Kissé csalódottan ültem vissza a helyemre, mert olyan szép kerekre összeállítottam az anyagot és nem tudtam elmondani úgy, ahogyan szerettem volna.  Végülis sok kérdést kaptam, tapsot is a végén, sőt a suli előtt még fél órát beszélgettünk a témáról, tehát nem lehet panaszra okom. Tudományosra akartam venni a figurát, de spontán mesélés lett.  Aztán vigyorogtam magamon egy sort. Ugyanaz történt velem, mint ami a Camino-n is: terveztem és pikk-pakk arra volt jó, hogy a második képtől magától menjen a történet. Talán így van ez jól! 

A követező hétvégére New York-ba készülök. Nemrég kaptam a hírt, hogy jelentős hóesésre lehet számítani, úgyhogy ez a hétvége is lehet, hogy spontánra sikeredik, mint a prezentáció. Ha kíváncsiak vagytok rá hogy mi lett, majd a következő bejegyzésben elmesélem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.