Legutóbbi mesélésem ott fejeztem be, amikor ücsörögtem szobámban az ágyon várva arra a pillanatra, amikor elindulok hazafelé. Na jó annyira nem vártam, de mégis muszáj volt. Megérkeztek még Alex papája és Monica is elköszönni tőlem. Érzékeny pillanatok voltak. Nem tudom kifejezni milyen hálás vagyok azért a három hónapért, amit itt tölthettem. Tényleg volt egy családom.  Egy órácska még Zsuzsáéknál is maradt, pici kutyázás, aztán irány ki a reptér.

Szerencsém volt, hogy kísértek Zsuzsáék, elég macerás lett volna egyedül boldogulni a négy csomaggal. Kettőt feladtam a gép hasába, ezért aztán lehetett fizetni a pótcsomagdíjat, de egyszerűbb volt az intézése, mint gondoltam. Kezdeti aggodalmam, amit az okozott, hogy nem tudtam online check-olni pillanatok alatt elpárolgott, amikor mindkét repülőre megkaptam a beszállókártyát. Az utolsó emberektől is búcsút kellett vennem, akik barátaim lettek e rövid idő alatt. Innentől fogva egyedül kellett folytatni az utat az ellenőrzési pont felé. Viszonylag hamar átjutottam, kb 40 perc alatt. Pedig itt aztán tényleg nadrág-póló-zoknira kell vetkőzni gyermeknek és aggastyánnak egyaránt. Plusz van egy henger alakú hatalmas szerkezet, ami átlátszó, be kell állni terpesz állásban feltartott kézzel. Ekkor egy fekete függőleges izé körbefut a hengeren és át is világítanak, hogy nincs-e nálad illegális eszköz. Aztán öltözés vissza. :) 

Sétával és némi metromoverhez hasonló járművel közelítettük meg a megfelelő folyosót és kaput. Eszembe jutott, hogy alig ettem valamit egész nap és mire a gépen ennivalót kapunk az még biztosan sok idő lesz. Ugyan semmi éhségérzetem nem volt, megpróbáltam valami ehetőt találni az üzletekben. Végülis egy zacsi M & M-s golyónál maradtam és egy üveg víznél, Egyszerűen semmi éhségérzetem nem volt, csak tudtam, hogy muszáj enni valamit. Visszabattyogtam a kapuhoz, amelytől a gép indult és lerogytam az egyik székre. Eléggé elfáradtam már eddigre a nap hajtásában és a csomagcipelésben egyaránt. Nem telt el tíz perc, amikor villogó stroboszkópoknak és hangos visításnak lehettünk tanúi. Meg a hangosbemondónak, ami közölte velünk, hogy a tűzjelző működésbe lépett, mindenki maradjon nyugodt és várja a következő utasítást, a tűzoltók kivizsgálják a helyzetet. Ekkor már csak fél óra volt a gépbe történő beszállásig. Egy pasi hangosan felröhögött a szemben lévő üléssoron, hogy na most se megyünk innen pontosan, ha kiürítik az épületrészt. Ez visítás  vagy 15 percig tartott, mire egyszercsak abbamaradt. Se láng se füst, semmi. Úgy tűnik a füstje sem volt nagyobb a lángjánál. 

Kapitális méretű gépbe nyertünk bebocsájtást. Két szélén kettes, középen ötös üléssor. Én a 41 A helyet kaptam, ami ablak mellett volt. Igaz a sötét miatt sokat nem élveztem a dologból, de azért felszálláskor még egy picit láthattam Miami fényeit, mielőtt végképp eltűnt volna a felhők alatt a szemem elől e kedves hely. Próbáltam egy-egy fotót készíteni még, de ez e lehetetlenséggel egyenlő volt, csupán elmosódó pacák lettek. A fejemben él majd az emlékük. Pedig egy klasszul kivilágított stadiont is láttunk felülről, marha jól nézett ki. :) 

A gép belseje mondhatni kézilabda nagyságú volt. Minden szék háttámlájában saját különbejáratú mini érintőképernyős monitorunk volt, kiválaszthattam milyen csatornát akarok nézni, vagy zenét hallgatni, esetleg a gép mozgását akarom figyelemmel kísérni. A karfában pedig ott volt a telefon, ha épp az utaskísérőtől szerettem volna valamit kérni. Sose utaztam ilyen hiper-szuper géppel. Az első osztályról meg nem is beszélve.... Ott ággyá volt alakítható a szék.

Ezzel szemben a kajájuk - és azzal szemben is, amit Miami felé adtak - nagyon gyenge volt. Izre is, illatra is, mennyiségre is. Én momentán ki se bontottam a steak-ként adott eledelt, elég volt a mellettem lévő utas ételének illata... Maradtam a pici zsemlécskénél vajjal és sóval... 

Pontos időre érkeztünk Londonba. Mivel több mint négy órám volt az átszállásra ezért nem kapkodtam a pakolászással, utolsók között hagytam el a gépet. Aztán át a tranzitfolyosón a következő gép irányába. Itt is át kellett esni egy újabb biztonsági ellenőrzésen. Bátran állíthatom, hogy ez még macerásabb volt, mint az előző. Itt nem világítottak át mindenkit, hanem szúrópróbaszerűen emeltek ki  embereket szigorú ellenőrzésre. Mint ahogy engem is. Pontosabban az egyik táskámat. A hátizsákomból, ami tele volt eletronikai cuccokkal (laptop, fényképezőgépek, akkumlátorok, töltők, objektívek, stb) darabonként ki kellett szedni mindent, Mindent külön átvizsgáltak, aztán a táskát és a végén mégegyszer átküldték az átvilágító gépen. Laza másfél órás procedúra volt, mire átjutottam azon az ellenőrzési ponton, ami a tranzitutasokat vizsgálta. Mi lehetett azokkal, akik kívülről jöttek??... Nem volt semmi...

Egy dologra mindenképp jó volt: a négy órás várakozási időm jelentősen leapadt. Hosszas sétát követően elérkeztem a kapuhoz, ami a hazafelé tartó gépemé volt. Szomjasnak éreztem magam, így gondoltam meglátogatok egy restroom-ot az egyik kis műanyag palackommal. A csapból meleg víz folyt, így ivásra alkalmatlan. No akkor irány az egyik automata. Fél literes ásványvíz 2,5 euro. Király, van ennyi apróm. Bedobtam két darab egydollárost, és dobtam volna az 50 centet 2 huszas és egy 1 tízes formájában. Csakhogy a gép nem fogadta el. Nem volt más érmém és a többieknek se volt 50 centese. No akkor vissza kell, hogy szerezzem a géptől a két eurómat. Visszaadta. Fontban. :((((((( Csak egy kicsit voltam mérges. Se vizem, se euróm. :( Próbáltam relaxálni a padon, aztán rövidesen szólították a géphez a népeket. 

Ismét az ablakhoz kerültem, a 7 A ülés volt kijelölve számomra. Itt azért sokkal kellemesebb volt, mint a gépnek a végében, mert kevésbé volt zajos. Az előző hatalmas gép méretéhez illő motorjai iszonyat zajjal voltak. Nem értettem a filmek szövegét  a maximális hangerőn se mindíg, úgyhogy nem is néztem őket. Pedig két Oscar-díjas is volt közöttük. A Pi élete meg a Skyfall. Szóval ez a gép kevésbé volt hiper-szuper, de elől mindenképp csendesebb. Három részben ugyan, de legalább egy órát sikerült végre aludnom. 

Ferihegyre is percre pontosan érkeztünk. Miután hozzájutottam a csomagjaimhoz felhívtam sógornőmet, hogy indulhat értem. Amikor megérkezett nevetve mondta, hogy azt hitte, hogy egy eszkimót vesz fel a kocsijába. Ugyanis sapka, orrig felhúzott kabát, már csak egy kesztyű hiányzott a teljes felszereléshez, hogy eszkimó legyek. Fáztam....  Jajj, hol van a Miami-i napsugár melege, hol vannak a pálmafák zöldje.... Hiányozni fognak... Nem kicsit....

Bátran mondhatom, hogy eddigi életem egyik legcsodálatosabb időszakát töltöttem el Miamiban. Hihetetlen körülmények között kerültem ki, varázslatos emberekkel találkoztam, fantasztikus élményeket élhettem át, rengeteget tanulhattam a világról, az emberekről, önmagamról. Nem tudok eléggé hálás lenni az Isteneknek/Életnek/Sorsnak, nevezzük bárhogy is, hogy mindez megtörténhetett velem.

Amikor december 7-én kiutaztam, hatalmas ismeretlennel álltam szemben. Egy repülőjegy és egy telefonszám volt mindössze a kezemben, meg egy cím, amiről annyit tudtam, hogy létezik. Három hónap elteltével barátaim lettek kint, akiktől nehéz volt búcsút venni és akik visszavárnak. Me casa tu casa - My home your home - Az én otthonom a tiéd is.... Ma már nem csupán egy pont a térképen Columbia, Panama, Honduras, Peru vagy épp Puerto Rico. Nem csupán az USA egy kis szegletét ismerhettem meg, hanem a barátok által jóval nagyobb területet kapott új értelmezést számomra az országok nevének hallatán. Többet kaptam, mint amit valaha is gondoltam. Amerikára sokszor azt mondják, hogy az álmok hazája. Ez az egész valóban egy.... tündérmese volt...

Ezzel a bejegyzéssel ez a blog lezárult. Lehet, hogy később még kicsit visszatérek és pontosítgatok adatokat azoknak, akik utazni készülnek, hátha valami új, hasznos információt nyerhetnek belőle, mint ahogy én is kaptam jó néhány korábbi blogíró társamtól. 

Végezetül még csak annyit: köszönök mindent mindenkinek, akik ITTHON és akik OTTHON segítettek egyaránt... :))))))) 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.