Ismét két jópofa dologgal kell kezdenem: az első, hogy tegnapelőtt reggel amikor a buszra fel akartam szállni, kiderült, hogy a Ticketem éppen lejárt. Pontosabban már nem volt rajta két dollárnyi összeg. Készültem rá, mert nem tudtam mennyi van még rajta, ezért a zsebembe nyúltam, hogy elővegyem a két egydolláros bankjegyet megetetni a géppel. Kérdezte a sofőr, hogy hová megyek. Mondom neki, hogy a metróhoz. Azt mondta, hogy akkor ne fizessek semmit, ott úgyis kell majd. Menjek hátra és happy holiday-t nekem. :) Megköszöntem. Egyébként észrevettem, hogyha valakinek nincs pénze mondjuk, csak egy dollár, vagy épp lejárt a kártyája, akkor a buszsofőrök előszeretettel tesznek engedményeket. Itt ugyanis nem lehet "BKV-ellenőr" ugyanis a sofőrnél lévő automata számolja és kezeli a pénzt. A többi a sofőr dolga. 

A másik egy újabb jópofa történet a restroom-okról. Történt az eset, hogy szükségét éreztem, hogy meglátogassak egyet. Ha menni kell, hát menni kell, ahogy mondani szokás. Találtam is egyet, kiválasztottam a nekem legszimpatikusabbat, aztán kisdolog.... nagydolog... dolog vége... papír... gatyó fel... ürítés. Mármint a vécéé. Alapvetően műszaki beállítottságú vagyok, de egy idő után elkezdtem vakarni a fejemet, hogy most mit csináljak. Próbáltam csavarni, húzni, tolni, tekerni, nyomni mindent, amit csak a lehúzó szerkezeten lehet. Nem én lehettem az első, mert egy picit már meg volt lazulva... Semmi... Aztán próbálkoztam sorba nyomogatni a csempét.... csak nem hagyhatom úgy hátra a helyet, ahogy volt... semmi.. Kb 3 perce próbálkoztam már mit csináljak, próbáltam hallgatózni, hátha a többiek zajából kiderül a dolog, de végül kezdtem feladni.... Egyszer csak amint hátraléptem egy lépést, a vécé önálló életre kelt és saját magától kiszippantotta még a kétséget is a fejemből, hogy disznóólat hagyok magam után. Némi vigyorgás után rájöttem: fotocellás. :) Hát kérem... valószínűleg még mindíg gondolkodik a szomszédos hölgy, hogy mi történhetett ott a kis fülkében, amin ilyen jót mulattam.. :)

De hogy a dolgok közepébe vágjak, szombaton a Go Miami Card második napját töltöttem le. Miután meg kellett cserélnem a tervezett programokat, ezért a Miami Seaquariumban kezdtem. Sajnos csak másfél órám volt, igy azon kívül, hogy körbenéztem, csupán egy delfinshow megtekintésében tudtam részt venni. Mondjuk a nagy fényképezőgépem éppen hálás volt ezért, mert csupán kétszer vett tengeri fürdőt aznap. Még jó hogy cseppállóként árulták. Momentán épp csak alá nem dugtam a víznek annyira nem volt vizes. Meg persze én is. :) Szerintem a delfinek kifejezetten versenyeznek, majd röhögnek a víz alatt, hogy kinek sikerül nagyobb fröcskörészést csinálni. :) 

Szóval Seaquarium. A Biscayne Island szárazföld felőli oldalán található. Őszintén szólva én nagyobbra számítottam. Területre is. De ami igazán meglepő volt számomra, hogy ezeknek az óriási tengeri élőlényeknek milyen..... sivár az életük. Perszen naponta többször is produkálhatják magukat a nézőközönség előtt, meg tanulnak is, de.... hogy is érzékeltessem... Amikor otthon az állatkertbe kimegyek és megnézem a fókákat, akkor tudom, hogy messze vagyunk a tengertől, a természetes élőhelyüktől, iszonyú költséggel jár fenntartani a létüket. Valahogy elfogadhatóbb, hogy kicsi területen élnek. De itt, ahol az óceánban egy kis szigeten vannak és kb ugyanakkora az életterük, mint otthon, akkor... nem is tudom...

                                                                 Attis, ez a két kép neked! :)

Nem vagyok elvetemült állatvédő, de ez egyáltalán nem tetszett amit láttam.  Nyilván itt is jelentős költségekkel jár a fenntartása egy ilyen intézménynek, de mondjuk egy akkora medencében, mint egy-egy híresség házában látható, él három (!) Lamantine. Óriási állatok, pici hellyel. Igaz nem gyors mozgásúak, mint a delfinek, vagy a fókák, de körülöttük a medence falai és semmi.... Szóval baromi unalmas lehet az életük. Plusz ha az ember látott már vadon élő delfint, de úgy igaziból.... tisztára az jutott eszembe, mintha valakit életfogytiglanra ítélnek egy sivár börtönben és ha tetszik neki, ha nem ott kell élnie. Képzeljétek el egy kardszárnyú delfinnek egy medencényi életteret.... na mindegy. Egyébként egy hely került kialakításra, ami természetes környzetnek hatott, ez pedig a Flipper névre keresztelt delfin területe. Nem tudom, hogy ez azonos-e a filmbéli szereplővel, vagy csak ugyanaz volt a keresztszülője.  

A delfinshow kétségtelenül látványos volt, ügyesek és okosak ezek a teremtmények. Láttam fókaetetést is. A gondozók szerintem nagyon szeretik az itt lévő állatokat. A többi lehetőség meg nem rajtuk múlik. Azt is el kell ismerni, hogy volt például fél szemére vak fóka is, ő az óceánban valószínűleg már rég elpusztult volna, tehát van jó vonatkozása is egy ilyen helynek. 

Sajnos nem volt több időm, de kaptam egy lehetőséget. Amikor a pénztárnál megkaptam a belépőjegyet, adtak mellé egy kaparós sorsjegyet is. Képzeljétek, szerencsém volt, nyertem egy 6 főre szóló 50 %-os kedvezményre jogosító lehetőséget. Hazaérve felajánlottam házigazdámnak, hogy ha gondolja családostól ki tudunk látogatni a későbbiekben a kártyával. Igy nekem is lehetőségem lesz akár egész napot kint tölteni és fotózni a különböző produkciókat, ők pedig olcsóbban megnézhetik amit eddig csak a vendéglátóm látott évekkel ezelőtt.

Időben értem a Bayside-ra, ahonnan indult a busz az Everglades túrára. No ez érdekesen sikeredett. Túl azon, hogy nagyon kényelmes kb 20-25 fős busszal mentünk, egy órát azon tököltek, hogy hogyan szedjék össze a South Beach-i szállodákban lévő érdeklődő turistákat. Ennek az lett a vége, hogy mindkét busz kiment a South Beach-re, aminek sok értelme nem volt, minthogy egy órát ültünk a buszban fölöslegesen. Ez mondjuk elég buta szervezés volt. Számomra meg különösen, mert megnéztem, hogy szombat lévén mi az utolsó buszom. (Pici agyam azon gondolkodott, hátha beleférne mégegy esti hajócskázás... ) Döbbenten láttam, hogy 6.40-kor indul a metró végállomásáról. Ami azt jelenti, hogy nekem legkésőbb 5.40-kor el kell indulnom a belvárosból, hogy elérjem. Utána semmi. Se éjszakai járat, maximum taxi... Az esti hajócskázást annak függvényében rendeltem el, hogy visszaérünk-e időben vagy sem. Ha nem, tök mindegy mikor taxizok, ha mégis, akkor jobban járok ha buszozom. 

Az Everglades túra tetszett, bár jobb lett volna, ha saját ütememben tudom megnézni. Először airboat-tal mentünk. Ez egy olyan jármű, aminek gyakorlatilag nincs merülési mélysége, hogy a mocsárban a sűrű növényzet között is tudjon közlekedni. A hajtóműve  jókora, repülőgép-propellernek is beillő két hatalmas ventillátor. Méretéhez illő hanggal. Úgyhogy az utazás megkezdése előtt mindenki kapott egy-egy narancssárga matricát a ruhájára, ha az alligátor megenné, akkor tudják melyik csoporthoz tartozott, és ugyan olyan színű  füldugót, mert az meg nem szereti a hatalmas hüllő, kiköpi. :) 

Airboat rider vagy driver nem tudom pontosan, aki egyébként egy jópofa fickó volt kb a tizedik percben közölte, ha valaki véletlenül látna egy krokót (tudon alligátor), akkor szóljon, mert ő személyesen fog bemenni érte derékig a mocsárba, hogy jobban megmutassa nekünk. Igéretét két dologra alapozta. Az egyik, hogy nincs az az épeszű jószág, aki ilyen zajban, amit naponta többszáz turista utaztatásával okoznak  a járműveik itt maradna. A másik pedig, hogy hideg van. Mármint az itteni viszonyokhoz képest. Ezért még a maradék ébren lévő is elbújik melegebb helyet keresve és ki se dugja az orrát a vízből, hacsak nem muszáj. (Erre a mondatra majd visszautalok később. :)

Maga az Everglades óriási területű. Első látásra a mi Hortobágyunkat jutatta eszembe. Hatalmas sík terület, sok fűvel, néhány facsoporttal, a látóhatáron csatlakozik a láp és az ég. Különös világ. Szívesen maradnék benne kisebb társasággal és kevésbé zajos környezetben egy kicsit jobban megismerni. Ráadásul gyönyörű naplemente igérkezett...

Szóval, a krokók elbújtak, hogy még az orrukat se dugták elő. Az airboat túra után alligátor show következett.... volna. Ezek a meglehetősen rusnya jószágok a nézőközönség hangos hujjogására sem voltak hajlandók megmozdulni. Az idomárjuk elmondta - ő egy másik fickó volt - hogy a show ma meglehetősen egysíkú lesz: kérdezzünk, ő válaszolni fog. Megpróbál valami életet lehelni legalább az egyik fickóba ott lent a vízben. Frankón az orrát pöckölte, kopogtatta, próbálkozott még hússal is. Alig némi eredménnyel. Nekik hideg van. 

A fő attrakciót az jelentette, hogy a srác napszemüvege véletlenül beleesett a medencébe. Mondta, hogy azért ez egy kétszáz dolláros napszemüveg, valahogy azért csak visszakéne szerezni. Hozott egy kicsit hosszabb botot, mint egy baseball ütő, azzal próbálta a vízből kihorgászni a tulajdonát. Na ez azért nem tetszett a hüllőknek. Megmutatták, hogy mégse csak felfújt gumiállatkák. De nem volt több egy-két csapásnál.

Aztán még egy jópofa jelenet volt, amikor egy kölyök alligátort - úgy hívják snappy - fotózás céljából farkon ragadott. Amikor egy kisfiúnak a kezébe akarta adni, akkor történt valami esetlenkedés, amit nem is láttam, hogy micsoda, csak a röhögésre lettem figyelmes. Ennek a snappy-nak nem volt leszigetelőszalagozva a pofája, mint amit nekem a Jungle Islandon a kezembe nyomtak. Miután nem tetszett neki valami, ezért hideg ide, vagy oda, a vegzatúra miatt elkezdte csattogtatni a fogát az idomár legféltetteb kincse felé... Gondolta ezt a farkon ragadást most visszaadja....A gondozó  kishíján elhajította snappy-t a nézőközönség nem kis derültségére. :) 

Szívesen megnéztem volna az Everglades területén őshonosan élő Micosukee indiánok faluját, de az nem a program része. Jó lett volna a naplemente is, de ma az sem volt a program része. Viszont cserébe elértem a hazafelé tartó utolsó buszomat. Ha meglesz a kocsi, azt hiszem mindenképp eljövök errefelé. Egyszerű idejönni, egy naplemente fotózást mindenképp megér.

Tegnap este vendéglátóm meghívott egy karácsonyi időszak alatt működő parkba, ahol vidámparkosok, kiállított különböző figurák voltak láthatóak s pecsenysütők kínálták portékájukat. Jó nagy látványosság, jó nagy tömeggel. Mint otthon egy búcsú. 

                                         Tonja mama, Gabriella baba, Monica és Alexander.

Ma 24-e van. Az otthoniak ezekben a percekben ülnek az asztalok körül vacsora utáni sziesztával töltve az időt, vagy épp a tévé előtt az unalomig ismételt karácsonyi filmek egyikét nézik, esetleg most bontogatják az ajándékokat. Itt még teljesen dél van. Meg aztán ez nem is ünnep itt, hanem csak 25-e. Reggel a kismanók megkapják az ajándékokat a rokonoktól, szülőktől, aztán 26-a már munkanap. Itt Santa Claus hozza az ajándékokat a gyerekeknek. Készültem én is egy-egy apró ajándékkal. 

Nekem ez a nap ismét újdonságot hozott. Elhoztam a kibérelt autót, egy Toyota Yarisom lesz egy ideig. Gyakorlatilag nullkilométeres a kocsi, van benne 600 mérföld összesen. Automata, benzines. Kicsit nagy hátrafelé a holttere, meg kell szokni. Remélem jó haverok leszünk. Igyekszem vigyázni rá, remélem ő is rám. Eltévedés nélkül hazaértem vele. Délután tervezek még egy rövidebb kocsikázás a környéken. Aztán én is visszavonulok kicsit karácsonyozni. Noha otthon már jócskán éjszaka lesz, talán hajnalodik is, nekem akkor lesz lehetőségem megélni karácsony estéjét!

Boldog karácsonyt mindenkinek! 

Ma december 21-ét írunk. Azt mondják ma lesz a világ vége. Otthon már 22-e van és nem történt semmi ezügyben. Talán megúsztuk. :) Bár én eléggé sötétnek láttam a délutánomat. Szerintetek milyen érzés egy buszmegállóban fehérbőrű szőke nőként, amikor még a szembelévő buszmegállóban is csak afroamerikaiak vannak. Kisebbségben éreztem magam. Eléggé furcsán méregettek. :) De nem hagytam magam kiutálni. Sőt, egy idő után csatlakozott hozzám egy tini(nek tűnő) ázsiai lányka, miniszoknyában. Na mondjuk ő se a fehérségéről híres... Megpróbált megbújni a növények nyújtotta homályba. Aztán amikor látta, hogy kitartok, odajött ő is a buszmegállóba. Egészen közel hozzám... Egyszercsak közeledett egy busz. Lányka aggodalmas pillantást vetett felém, hogy vajon elmegyek-e ezzel a busszal, vagy nem marad társtalanul. Rámosolyogtam. Megnyugodott. Végülis mindketten a 252-esre vártunk. :)))

De az is el kell mondjam, úgy tűnik, hogy ide is betette a lábát a tél. Reggel amikor elindultam kénytelen voltam felvenni a  pulcsimat, amit  csak azért szoktam magammal vinni, hogy a légkonditól próbáljam megóvni magam. Nap közben is alig mutatott valamivel 20 fok (Celsius és pluszban!)  fölötti időjárást és kifejezetten hűvös, erős szél volt. Árnyékban persze, mert a napon és szélárnyékban le lehetett égni. De alapvetően hűvös volt ma az előzőekhez képest. És a kocsikról se folyt reggel a víz. Kétségtelen, hogy tél van... Na jó nem borzolom a lelkeket, tegnap ismét sikerült leégnem egy kicsit, de ma kompenzált a hűvösebb idő. 

Na jól van, nem húzom tovább az időt, mesélek a tegnapi napról! Varázslatos volt! Komolyan mondom! Nagyon jól sikerült. Nem mindent úgy terveztem, ahogy lett, de mostanában már sokkal könnyedébben változtatok, mint régebben. Kora reggel indultam, mert ki szerettem volna használni amennyire csak lehet a Go Miami Card nyújtotta lehetőségeket. A kétnapos kártya első napjára Jungle Island felfedezését, a két kőrös Hop on hop off busz vonalának végigjárását és a végén Miami Seaquariumban vizibarátaim meglátogatását terveztem. 

Kora reggel indultam, hogy 9-re már a Bayside-i Hop on hop off busz végállomásánál legyek. Nem elég a Go Miami Card felmutatása, hanem annak alapján kezembe nyomtak egy blokkot is, azt kellett nem elveszítenem a nap folyamán. Plusz egy térképet a megállókkal és a közelükben található nevezetességekkel. Az első körben South Beachre mentünk. Egy jópofa kiscsaj volt a guide-unk, humoros, jól érthető volt számomra.

Úgy tűnik, hogy elég nagy hagyományai vannak a művészeti kiállításoknak, találkozóknak, évente többször is tartanak, a miami felsőoktatásban található több művészeti kurzus is. Elmesélte, hogy az Art Deco stílus tulajdonképpen dél-amerikából származik, Franciaországba került, majd onnan jutott vissza az amerikai kontinensre. A legnagyobb egybefüggő, e stílusban épített terület, ami máig is fennmaradt itt található South Beach-en. Néhány házról elmondta ki a gazdája, például a Versace házat, a filmekből jól ismert éttermeket, Jónéhány filmet felsorolt a sziget bejárása során ...  CSI Miami helyszínelők, Miami Vice, Man in Black, Scarface, ami most így hirtelen eszembe jut, Humphry Bogart kocsiját, sőt a Miami Ink tetováló szalonját is, ahol a legegyszerűbb tetoválás 300 dollárnál kezdődik. Utunk a Collins Avenue-n érdekes volt, oda kellett figyelni, mert néhány rakoncátlan pálmafa bekéreckedett a felső szintre és végigsímogatta a gyanútlan látogatót. Aki nem volt elég figyelmes, az tockost kapott. :) 

Itt is volt néhány hely, ahová vissza fogok menni, mert nem jártam.  Az a tapasztalatom kezd kialakulni, hogy érdemes az egyébként nem túl olcsó módját választani egy-egy város felfedezésének az efajta buszokkal, mert az ember eldöntheti, hogy mi az amire behatóbban kíváncsi és mi az, ami időt megspórol, mert tulajdonképpen nem is olyan nagy szám.

Itt a szigeten amit érdemes lesz még meglátogatni, az a holocaust emlékmű. A guide elmondása szerint a szigeten lakók 32 %-a  zsidó származású. Külön negyedben laknak, van saját iskolájuk, zsinagógájuk és holocaust emlékművük is, Ma például láttam hagyományos öltözetben lévő középiskolás korú fiúkat felszállni a buszra. Mondjuk itt semmi nem meglepő. Az egész világ összes nációja megtalálható. A kipát hordóktól a csadorig, a monokinistől (itt lehet állítólag egyedül) a gazdag olasz típusú "lazavagyok" fiútól a homeless figuráig minden. Ma történt épp,hogy mentem volna át az úttesten és a lámpára vártam. Szemben egy kis piros autó úgy nézett ki, mint egy nagyranőtt játékautó. De nem hagyott békén a gondolat, hogy mi a bánat lehet az. Nem ismertem fel szemből, de ösztönösen éreztem valahogy hogy ez valóban egy játékautó, csak épp milliomosoknak. Egy Lotus volt. Ez volt a második, amit élőben láttam életemben. Mire előkaptam volna a fényképezőgépet már a kondenzcsíkja is elpárolgott. Nem a lassúságom volt az oka. :)

A szígetkört befejezve visszaindultunk a szárazföld felé. Én az utolsó megállónál leszálltam, mert ott található a Jungle Island. Érdekes, rajtam kívül senki sem volt kíváncsi a buszról erre a helyre, én viszont flamingót akartam látni, de nagyon. Nagynehezen megtaláltam a bejáratot. Ott álltam előtte, csak mivel itt minden először egy baromi nagy parkolóval kezdődik, nem tudtam, hogy kb 100 méterre ott van a bejárat a dzsungel közepén. Hol máshol lehetne?! :)  

Bent lenyűgözően szép vegetáció. Nem is tudom hogy tudják megóvni a hurrikános időszakban hogy ne tegye teljesen tönkre a területet. Rengeteg óriási színes papagáj. Rendkívül barátságosak. Kapásból kaptam egyet-egyet a vállamra, a fejemre, meg még az ölemben hanyattfektetve is. Kötelező fotó.

Aztán észbe se kaptam - hanem a kezembe. Egy krokodilkölyköt. Illetve nem tudom hogy hívják a gyerekkrokót.... A következő egy kígyó volt a nyakamba. A meglepődésemtől egész jó kis fotók kerekedtek, amit megvehettem volna kifelémenet a souvenírbolt kasszájánál. 35 dollárért. Tetszettek a képek, de .... majd legközelebb...

Visszatérve rengeteg nagy papagáj van és nemcsak a bejáratnál. Vannak apró majmok is szabadon egy zárt területen. Fehér vízimadarak, amiket nem tudom micsodák és hát végre a flamingók.... Gyönyörűek, kecsesek és bámulatos lazac színben pompáznak. Eléggé messze vannak a látogatóktól, lehet,  hogy nagyon félénkek, nem tudom, de a környezetük gyönyörű.  

De láthatunk még óriás teknőspárt is, sőt fehér oroszlánt és tigrist is. Valóban egy apró Jungle a városi dzsungel közepén. Jó döntés volt, hogy ezt a megállót nem hagytam ki. A terület nem túl nagy, több időt is lehetett volna itt tölteni, de mennem kellett tovább, hogy a napra tervezetteket meg tudjam csinálni.

A buszra várva oly erővel tűzött a nap, hogy előkerült táskámból a kis Camino-s kalapom, ennek ellenére 15 perc alatt sikerült a szabadon lévő helyeken flamingó színűre változnom. A sötétebbik árnyalatú változatban. :)

Egy óra körül volt,, amikor visszaértünk a kiindulási ponthoz a Bayside-nál, ahol át lehet ülni a másik vonalra, ami a várost ismerteti meg az emberrel. Volt kb 20 percem az indulásig, ezért úgy gondoltam jó lenne enni valamit, mert utána nem nagyon lesz időm. A felső szinten találtam nekem tetsző kinézetű és árú ennivalót: egy hatalmas  sonkás-sajtos szendvicset bagett formában. Sajnos csak kinézetében hasonlított a bocadillosra, ízében nem. De ha már bocadillos(féle) akkor egy kis Heineken is lecsúszott. A szendvics akkora volt, hogy a felét tudtam csak megenni, a mási fele a vacsorám lett később.

Aggódni kezdtem, hogyha a városi hop on hop off busztúrába belekezdek, nem fogok odaérni a Seaquariumba, mert ugyan csak 6-kor zár, de négy óra után már nem engednek be embereket. Gondolom a show-k befejeződnek,meg sötétedik is már. Szóval jó esélyem volt, hogy nem érek oda. Mindegy, azt megnézhetem szombaton is, legfeljebb megcserélem a programokat. 

A városi busztúra igazán mutatott új dolgokat. Coconut Grove-ot mindenképp szerettem volna megnézni, de Coral Grave annyira nem birizgálta a fantáziámat, Little Havanná-ba meg lehet, hogy nem mentem volna el.. Hát fordítva lett. Coral Grave a város régi része, található néhány régi épület, gyönyörű, iszonyűan régi fákkal szegélyezett utcák, szóval... ide mindenképp ellátogatok. Little Havannának pedig sajátságos hangulata van. A Calle Ocho tele üzletekkel, közvetlen emberekkel, szóval... ezt is meg fogom nézni majd egy nap. Ezekről most nem is írok többet, majd amikor hosszabb időt töltök ott. 

Számításaim nagyjából beváltak.. Mire visszaértünk a busszal a kiindulási ponthoz, plusz utána elmetróztam ahhoz a buszvégállomásig, ahonnan indulnak a járatok a delfinek és fókák felé, addigra épp necces volt, hogy odaérek-e. Ráadásul elég sokat kellett várni a buszra, ami idő alatt egy idősebb bácsika szórakoztatott. Mire megérkezett a busz épp 15 percem volt négy óráig, a menetrend szerint pedig ennyi idő kell a bejáratig. Próbáltam megtudakolni a sofőrtől, hogy mit gondol, meddig tart az út, mire bölcsen a forgalomtól függ választ kaptam. Felpattantam a buszra. Aztán az elsőnél megállónál meg le. A sofőr megjegyzte, hogy "crazy women", amikor leszálltam az első alkalommal. Esélyem nem volt odaérni a parkhoz... Hogy mit kaptam cserébe? Hát ezt: 

Ezt az épületet már régóta nézegettem messzebbről, a metrórailről, vagy épp a moverről. Nagyon tetszett, gondoltam közelebbről is megvizslatom. Aztán most, hogy ott álltam előtte, felvillant egy kép: CSI Miami helyszínelők visszatérő képkockája. Érdekes, hogy messziről nézve úgy tűnik, mindha domború lenne az épület. Amikor közel érsz hozzá, akkor lehet látni, hogy az bizony homorú az elején. Marha jól néz ki. :)

Miután körberajongtam ezt is, elkezdtem körbenézni, hogy hogyan is tovább. Tulajdonképpen szombatra a hajókázást terveztem, mégpedig délelőttre, mivel a nap állása akkor jó, ha a várost akarom fotózni. De így, hogy lemaradt a delfinshow, amit pedig nem szeretnék kihagyni, felmerült lehetőségként, hogy visszamenjek Bayside-hoz, ahonnan indulnak a sétahajó járatok.

Megláttam azt a különös, régi kinézetű járgányt, amit már láttam az úticélom környékén kószálni. Gyors csekk, hogy jó irányba megy-e a trolley és felszálltam. Próbálok körbenézni jegyügyileg, nem látok semmit. Kérdezem sofőrt, hogy a közlekedős kártyámmal fizethetek-e: hát kiderült ez ingyenes közlekedési eszköz. Immáron a második... Gyönyörű, faburkolatú, régi stílusú belülről, fa padokkal, de egyáltalán nem fapadosan előadva. Én azt hittem, hogy ez valami drága cucc, ezért nem is próbáltam felülni rá eddig, most meg ölembe pottyant egy véletlen során. Meglepődésemben le se fotóztam, úgyhogy legközelebb pótolom majd ezt a hiányosságot. 

A hajójegy váltásánál kiderült, hogy 5.30-as járatra tudnak adni. Gyors számolgatás: az utolsó buszt még elérem hazafelé, ha minden igaz. A hajóút másfél órát tart, tehát abszolút belemegyünt a kékórába, majd a teljes sötétségbe, a kivilágított Miami látványába. Tudtam, hogy nem sok esélyem van egy vízen mogzó járműről esti felvételeket készíteni a nagygépemmel, de úgy döntöttem akkor se hagyom ki. 

Jó volt a döntés a hajókázásról. Őszintén remélem, hogy soha életemben nem felejtem el ezt az élményt! Nagyszerű volt. Nagyon jó volt a hajószemélyzet, bár a hírességek házából nem sokat láttunk a sötétben, azért lelekesen elmesélték Sylvester Stallonétól, Madonnáig, Al Pacino-tl kezdve Julio Iglesiasig vagy Julia Roberts-ig mindenkiről mindenfélét, ami a szigethez köti, vagy épp filmet, amik ott játszódtak. Nagyon sokat tettek hozzá jó zenével, valami fantasztikus hangulatot csináltak ehhez az estéhez. Próbálták érzékeltetni, hogy milyen anyagi vonzata van egy-egy itteni lakásnak, hajónak, díszkivilágításnak... Aztán kifordultunk a sziget takarásából és ott volt Miami teljes pompájával.... Ma este ismét felvette a báli ruháját, csillogó ékszereit, hogy megmutasson magából mindent, amit csak lehet. Hühhh...Lenyűgöző látvány! Budapestet is szeretem esti fényben látni, Azt hiszem ez lett a második nagy kedvencem. Ime itt van néhány kép:

A parton már beindult az éjszakai élet, pedig még csak hét óra múlt. A szórakozóhelyek egymást túlharsogva igyekeznek mindenféle közönségnek kedvében járni, latin zenével, reaggie-vel. Egy teljesen más arcát kezdte mutatni a Bayside Market. És igen, az ott egy táncoló nőalak az egyik szálloda oldalán. Időről időre változik, hogy milyen színű fényben táncol.  Sok időm nem volt a csodálkozásra, mert a busz nem vár, és igy is csak az utolsót érem el.

A Dadeland South metrórail állomás is átöltözött estére. Az alsó részről indulnak a buszok. Még volt 25 percem az indulásig, mert éppen elkaptam a beérkező metrót. A mozgólépcsőn lefelé haladva arra gondoltam, hogy lehet, hogy nem kint várom meg a busz indulását, hanem még a metró területén, Talán több az ember, talán világosabb van. Aztán 10 perc után úgy döntöttem mégis kimegyek. Elég sokan voltak kint is. A helyen, ahol a buszom indul ott is több ember volt. Valaki nem sokkal korábban kisebb dolgától szabadult meg az egyik oszlop mögött. Szaga keveredett a másik buszra váró fickó marihuanás cigarettájának illatával...  Messziről zenét sodort a szél... Eszembe jutott egy dal amit az egyik itt játszódó filmből ismertem meg. Stílusos volt, dúdolgatni kezdtem:.. you belong to the city... you belong to the night... living in a river of darkness, beneath the neon light... 

Good night city, good night for all...

Utolsó bejelentkezésem óta nem sok minden történt. Átestem egy idegrohamon, aztán mégegy idegrohamon, közben volt egy kis magyarkaja főzés is.. Na jó csak vicceltem, majdnem.

Két nappal ezelőtt elhatároztam, hogy elmegyek a Walmart-ba, ahol egyszer már kutyafuttában elvitt Monica, amikor a telefonomhoz próbáltunk kártyát szerezni. Akkor esélyem se volt körbenézni, de ez az áruház híres az olcsó árairól, igy gondoltam meglesem, mit is lehet ott kapni kicsi pénzért. A másik erős késztető erő az volt, hogy kedvenc túraszandálom talpának alsó része elhagyni készült, így mindenképp szükségem volt valami jó kis ragasztóra. Némi tanácskozást követően úgy tűnt esélyes, hogy ott fogok kapni. 

A kilenc óra utáni buszhoz trappoltam ki, kissé sietve a ház elé. Busz sehol. Mondjuk nem nagyon szoktak pontosan járni, gondoltam várok. Busz sehol. Egyszercsak jött egy busz, de az csak leszállni engedte az utasokat, mert garázsmenet volt. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy itt aztán ez a busz kimaradt, a következőig meg még van vagy 35 percem, gondoltam lesétálok egy megállót, itt van közel. Egy 252-es buszról leszállók mondták, hogy az előző busz balesetet szenvedett, ezért nem érkezett időben. Igen ám, de innentől kezdve borult minden menetrend, meg csatlakozás. Püff neki. Ujabb 40 percet kellett várnom, miután a csatlakozási helyre érkeztem, de gondoltam nem adom fel, végülis ráérek. További 15 perces késéssel meg is érkezett a várva várt 88-as busz. Vezetője készséges volt, szólt, hogy hol szálljak le a Walmart-nál, sőt azt is mondta, hogy hazafelé menet melyik buszmegállóba menjek. Ez pirospont a sok bosszúság után. 

Bementem az üzletbe, ami egy pici Tesco is lehetne körülbelül. Mindenféle dolgot lehet kapni, de leginkább az eladó téren belüli toalettnek  tudtam örülni. Az itt szokásos módon tiszta volt és papíros. Kezdtem megkönnyebbülni. Talán mégse folytatódik a pechszériám. Oda-vissza átnéztem az áruházat, sikerült cipőragasztót kapni és egy műanyag vágódeszkát is a laptopom alá, mert már szétégette a lábamat és itt rajztáblát nem lehet kapni. Kincseimmel - és hál Istennek  egy üveg narancslével - pontosan a menetrendhez igazodva elhagytam az áruházat. Minek is? Busz sehol Na de hát ez egy másik járat! 

Nem borzolom az idegeket tovább, elég volt akkor nekem. Ird és mondd, amit Monica-val kocsival megtettünk 2x15 perc alatt plusz nagyon laza 2 órás nézelődéssel együtt is két és fél órába tellet, na azt én pontosan 8 óra alatt tettem meg!!! Ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy komolyan el kell gondolkodnom egy autón. Több olyan helyre sem tudok elmenni, vagy iszonyat közlekedési idővel, ahova szeretnék, vagy ahová jó lenne. Egyszerűen teljesíthetetlen. 

A tegnapi napom gyakorlatilag az interneten lógva töltöttem. Próbáltam valamiféle megközelítően pontos információt szerezni arról, mit jelentene vásárolni mondjuk egy 1000 dolláros kocsit, hogyan lehetne forgalomképes helyzetbe hozni. A gyakorlati tapasztalatom a következő: az én itt tartózkodásom pont az az időszak, amikor még nem érdemes venni, és már nem érdemes bérelni. Végülis inkább a bérlés felé terelődött a mérleg nyelve, Tulajdonképpen amikor suliba járok majd, nincs szükségem kocsira, mivel délelőtt suliban vagyok, délután tanulok, szóval akkor már nagyobb mászkálás nem nagyon lesz. Tehát az első időszak, amikor még szeretnék látni is valamit erről az országrészből, ez az, amikor igazán szükségem van rá.

Ezzel együtt horror árakkal találkoztam. Legalábbis nekem horrorral. Az autóbérlés nem szerepelt a terveim között. Korábban hallottam, hogy Magyarországról nagyságrendekkel olcsóbban lehet kocsit bérelni, mint itt helyben. Ez úgy tűnik igaz is. Kb 60 %-os áron sikerült végülis tesóm otthoni segítségével kibérelni egy kocsit, amit remélem tényleg fel is tudok majd venni. (Nincs nemzetközi jogosítványom, mivel nem terveztem kocsit bérelni, a nagykövetség honlapján az volt, hogy egy évig a magyart is használhatom kint) Igy karácsonyt és szilvesztert is felölelve lesz időm és lehetőségem olyan helyekre is eljutni talán, ahová egyébként esélyem se lett volna kocsi nélkül. Szóval... bármennyire is szerettem volna, én sem fedeztem fel a spanyol viaszt: itt tényleg kell autó, ha közlekedni akarsz a külső részeken. 

És hogy egy kicsit elszakadjak a kocsiproblémától: tegnap nagy sikere volt a káposztás tésztámnak. Mondjuk tényleg jól is sikerült. Ma palacsintát sütöttem. Egy kicsit más a listz, de a végére már belejöttem. Szerintem ez is jó lett. A nagymamának ízlett, de úgy tűnik, hogy ő szereti azt a kaját amit én csinálok. A többiek csak később jönnek, az majd akkor derül ki. Semmi speckó én-féle palacsinta (akik már kóstólták tudják miről beszélek), csak nutellás-lekváros egyszerűen. Aztán felmostam majdnem az egész lakást, végre a hűtőszerelő is talán végzett a munkájával.

Holnap nagy napra készülök, az első napját szeretném felhasználni a Miami Card-omnak. Tervem szerint a Jungle Island-ot és a Seaquariumot szeretném végigjárni, plusz a Miami Hop on - Hop off busz vonalát végig furikázni. Egész napos programmal számolok, remélem jól sikerül majd. :) 

Szombaton én főztem az ebédet. Egy kicsit izgultam, hogy ilyen finom kaják mellett, amilyen Monica mamája főz, vajon mennyire fogadják el az idegen ízeket. Miután korábban már alaposan szétnéztem a supermarketekben, elsőre  egy töltött paprikát tűztem ki célul. Mivel az Spanyolországban már jól vizsgázott, talán itt is lesz esélye megnyerni a kóstoló ízlését. Mivel az picit édeskés ízű, ha valaki nem szereti, gondoltam egy kis baconszalonnába göngyölt csirkemájat is mellé teszek. A töltöttpapriak egészen jól sikerült - már ahhoz képest, hogy kicsit más lett mint otthon. Elég sűrű lett és nem zavarta meg, hogy nem szokásos hazai paprikából, hanem zöld színű kaliforniai paprikából tettem bele darabokat. A kisfiúnál a gombócok osztatlan sikert arattak, még vacsira is evett belőle. A nagymama háromszor is szedett, azt kérte tanítsam meg rá, hogy hazavigye a receptet Kolumbiába. Legkevésbé talán Monica találta ízletesnek. Nála viszont a baconos máj "jött be". Egyébként az egész család szereti a belsőségeket, így ebbéli aggodalmaimat eloszlatták. Kétszer ennyi is elfogyott volna, mert ebből csak óvatosan mertem csinálni. Még a kisfiú apja is megkóstolta a főztömet. Szerintem ő inkább udvarias volt, de ő mindíg az. 

Tegnap pedig nagy nap volt a kis család életében. Gabriella baba keresztelője.

Miután kétszer-háromszor is invitáltak, úgy tartottam nem lenne illendő, hogy távol maradjak. Először a templom, aztán a szokásos vendéglátás, amit a keresztszülők házánál tartottak. Miután senkit nem ismerek és a spanyolt sem beszélem nem tűnt túl szórakoztató előjelnek. Aztán különösen fontos szerepem lett, miután beszélgetni kezdtünk arról, hogy elfoglalnám magam egy kis fényképezéssel. Semmi felelősség, mert nincs gyakorlatom, de igyekszem majd pár képet készíteni, ha akarják. Akarták. Nem is gondoltam, hogy mennyire. Úgy tűnik, ez itt valami luxus dolognak számíthat, hogy valaki  félprofi cuccal, hátizsákostól próbál elkapni néhány pillanatot, amiről előre nem is tudja, hogy  mi következik. Nagyon kiöltözött mindenki, fodrász, smink.... Úristen! Mi lesz velem, ha elbénázom nagyon a dolgot??? Volt bennem némi aggodalom. 

Próbáltam előre valami információt kicsikarni Monicatól, hogy mi fog történni. Hát... először elmegyünk a templomba, ott megtörténik a szertartás, aztán odamegyünk a keresztszülőkhöz. Mondom oké, just... mi történik majd a szertartás alatt? Hát azt nem tudja.... Mondom szabadon mászkálhatok majd a templomban? Azt mondja persze igen. Na meglátjuk.

Elérkezett az idő. A templom kívülről teljesen egyszerű, belülről ízléses, semmi túldíszítés. Elég sok férőhellyel. A pap nem túl barátságos. Két család is tartotta a keresztelőt egyszerre. A másik családnál jóval többen voltak, mi csak kb tízen. Fotós egy se. Na most mit csináljak? Tényleg nagy szám volt az, hogy ilyen kütyüvel ott megjelentem, egy kicsit zavarban voltam miatta. Nem ismerem a szokásokat, nem akartam zavarni a szertartást sem, ráadásul miután megegyeztek, hogy mindkét család a spanyolt részesíti előnyben, még az információszerzés pici esélyét is elveszítettem.  

Nem mondhatnám, hogy ez lesz életem legjobb fotózása, legalábbis eredmény tekintetében. Ami nehézség lehetett és ami hibát lehetett elkövetni, na azt én mindent megcsináltam. :) Fotós körökben ismert milyen nehéz feketét és fehéret egymás mellett fotózni. Vagy az egyikkel van baj fénymérés tekintetében, vagy a másikkal. Vagy például olyan távolságból fotózni, hogy ne zavarja a szertartást, de még a rendszervaku is harcol az elemekkel, így picit életlenek maradnak a képek. Ráadásul valami vacakolás van a gépemmel, mert nagyon sokszor lefagyott, le kellett kapcsolni és újraindítani. Nem tudom mi baja lehet.  No szóval nem volt egy ideális fotóterep kezdő esetlenkedőknek. :)

Végülis a katolikus szertartáshoz picit hasonlóan meg lett keresztelve Gabriellánk a 3 hónapos bébink. :)

(A képen középen Monica tartja a babát, két oldalt pedig a keresztszülők.)

Az utána következő vendéglátás a keresztszülőknél volt, annál a családnál, ahol egyszer már korábban jártam Monica-val. Családias hangulatú volt, kellemes latin zenével és nagyon finom ennivalóval. Itt nem bonyolítanak túl kaja szempontjából semmit. Volt egy orosz saláta, és egy "imperial"-nak nevezett kubai étel, ami nagyon finom volt. Egészen sárga rizs, nagyon finom husi apróra szeletelve és a tetején 1 cm vastag sajtréteg. Nagyon finom volt, pedig én rettentően finnyás vagyok. A desszert itt is készen vásárolt izé. Nem nagyon jöttek be, de végülis meg lehetett enni. 

(Gabriella baba nagymamájával, Tonja-val)

Sötétedés után még sétáltam egy rövidet a háznak a környékén, ahol voltunk és kedves karácsonyi díszítéseket fotózgattam. Hazaérkezés után Monica olyan izgalommal vetette rá magát a készített fotókra, hogy már a letöltést is asszisztálta. Nem szeretek ilyenkor fotót mutogatni, mert egész más lesz majd a végére, amikor már leválogattam a rosszakat, de nem lehetett nemet mondani. Még este átküldtem mail-ben a képeket, hogy ma már mutathassa munkahelyén. 

A nap mérlege: egy majdnem kitört sorompó az egyik lakóparknál, (Monica izgatottságában nem vette észre, hogy csak a kapu nyílt ki a sorompó még nem és nekiment), két darab eltévedés, na nem inkább három, egy megkeresztelt csecsemő, kellemes délután, néhány fotó... sose legyen rosszabb! :)

Kicsit rakoncátlankodott az internetem, de most már minden rendben van. Hála computerguru tesómnak, meggyógyít mindenet messziről is amit csak lehet. Most is ez történt. 

Tegnapelőtt kicsit benéztem a napot. Azt hittem délig, hogy péntek van. Péntek ugyanis azért volt érdekes, mert díszkivilágítást készítettek a karácsony miatt  a Flamingo's Garden-ben és csak pénteken és szombaton látható. Arra gondoltam, hogy akkor a nagy fényképezőgépet viszem magammal és bár nincs nálam állvány, de majd csak találok valamit, amiről lehet pár képet csinálni. Aztán nem is tudom már miből kiderült, hogy csütörtök van, ezért aztán így fél napra már csak egy kiadós shoppingolást terveztem az eddig még két felfedezetlen közeli bevásárolóközpontban. Végülis egy tapasztalattal lettem mindössze gazdagabb: amit én eddig ruhaboltnak néztem az az otthoni turkálónak felel meg csak rettentő kultúrált formában előadva. (Nem biztos, hogy jól emlékezem, de talán a Philadelphiai zsaru volt  annak a filmnek a címe, ahol fiatal rendőrbarátunkat beküldték egy gettós környezetbe, ahol meztelenre vetkőztették. Utána valahol szereztek neki használtruhás helyről többek között egy pólót, mire a barátnője megjegyezte, hogy "jó a pólód! Különösen az a "vesszenek a fehérek" felirat tetszik rajta." Nem tudom miért épp ez a jelenet ugrott be, de mindenesetre vigyorogva visszafogtam magam hogy ilyen pólót próbáljak keresni. :)  

Tegnap délelőtt nagybevásárlást tartottam hátizsákostól, mindenestől. Felkészültem a magyar kaják főzésére, ezért elmentem és újabb kb két órát töltöttem a spanyol supermercado-ban. Volt egy kedves kis eladólány, akitől próbáltam némi információt szerezni, hogy tejszínt merre találok. Tudtam a habtejszínt vagy a tejfölt angolul, és mondtam,hogy nem ez kell nekem, csak hasonló, nem sütihez, hanem főzéshez. Hiába csillogtattam páratlan angoltudásomat, a lány bár beszélt néhány szót angolul, sem a tejfől, sem a habtejszín szavakat nem ismerte. Háromszor mentünk körbe a bolton, de végülis kilegóztuk, hogy mi az ami kell nekem. :) Ugyanezt játszottuk el a kókuszreszelékkel és a mogyoróvajjal is. :) Először a vajakhoz vitt, aztán a sósmogyorókhoz, mondtam, na most már közelítünk! :) Kiderült, hogy három éve él itt, Kubából jött és januártól ugyanabba a suliba fog járni, ahová én is. Elvileg ugyanabba a 3-as csoportba jelentkezett. Nem tudom melyikőnk jelentkezett jól ebbe a csoportba, de majd remélhetőleg kiderül. 

Mikor kimentem a közértből gyanakodva kezdtek nézni rám, hogy miért pakolászom én tele a hátizsákomat, amikor két lépésre van az autóm. Kaptam a hátamra, kezembe a maradék zacsikat és próbáltam visszatolni a bevásárló kocsit a helyére. Egy fickó odalépett, hogy segítsen elvinni a kocsiig a cuccomat, ha már ilyen lökött vagyok, hogy nem toltam odáig a bevásárló kosarat. Próbáltam visszautasítani, ő nem értette, én meg elindultam az utca felé... Szerintem még mindíg gondolkodik, hogy hova mehettem ennyi szatyorral, hátizsákkal, itt elképzelhetetlen, hogy autó nélkül legyen valaki. De annyira, hogy új kedvencem lett a drive thru szolgáltatásnál a gyógyszertár mellett. A bankolás. Kocsiból, ablakon keresztül. Csúcs! :)))

Hazaértem után gyorsan ráruccantam a netre, hogy megnézzem hogy is kell a Flamingo's Garden-be menni és lementem hídba. Több mint három órát tart odáig az út, három átszállással. Ja és mindez úgy van kiszámolva, hogy a végén nincs tömegközlekedés csaltalkozás, hanem azt írja, hogy 5 perc kocsival vagy taxival. Megnéztem a távolságot, majd 5 kilométer. Hát mondom ez nem kevés, de nem leküzdhetetlen. Mindegy, végülis van időm, elindulok. Amikor a befelé tartó buszon mentem eszembe jutott, hogyha 6 körül sötét lesz, hétig elszüttyögök a zárásig a fotózással. Utána ha nem kapok ott taxit a bejáratnál, amikor kijövök, akkor másfél-két óra gyaloglásra kell számítani, utána pedig legalább annyi idő hazafelé is, mint odafele. Meginogtam.. lehet, hogy mégse kéne megnézni a flamingókat? A döntést az hozta meg, hogy nem megyek a belvárosnál tovább, hogy kiderült, az utolsó buszom hazafelé 8.30-kor indul a metró végállomásától, utána semmi. Flamingo Garden's törölve a látogatható helyek listájáról. De sajnos hasonló a problémám a hosszabb szervezett utakkal is. Túl korán kezdődnek és túl későn végeznek ahhoz, hogy részt vegyek rajtuk. Erre majd valamit ki kell találnom.

A belvároshoz közeledve már a metrón látható volt, hogy csinos kis felhőszakadás vár a Downtown-ban. Szerencsére a szárazon átkelhettem a metrorailről a metromoverre, még egy picit kellett csak várni és a nagyobb eső abbahagyta. Pici meg nem számít, hamar megszárad. Túraszandiból meg úgyis kifolyik a víz. Ajándékba egy kis szivárványt kaptam. :)

Gondoltam ha már itt vagyok nem fordulok vissza, hanem inkább csinálok néhány esti fotót a Bayside-ról. Őszintén szólva nem szívesen használom itt a nagyobbik gépemet. A buszon és a metrón is érdekes időnként a társaság, nem mondom, hogy "gáz", de inkább a bevállalósabb fajtának javaslom. A metromover a belvárosi közönség közlekedőeszköze, amivel nem kell két sarkot arrébb menni gyalog, ha a kocsival már leparkoltál valahol.

A Bayside-ot elérve az eső is permetté változott és lassan abbahagyta. Elővettem a masinámat. Sajnos elég fura képek születtek, egyrészt mert nagyon sötét volt, másrészt a fényforrás is már a felhőkarcolók mögött volt éppen nem látható. No nem baj, majd az esti kékórás fotók. 

Amint próbáltam múlatni az időt, először beszéltem az utazási irodásokkal, hogyan kell jelentkezni a napi utakra, ha egyébként nem vagyok szállodalakó. Onnan mindengyik programra biztosítanak transzfert, de számomra nem nagyon volt megoldás. Aztán sétálgattam tovább, valami kajálóhelyet keresve. Na nem azért, mintha nem lett volna, túlságosan sok is van, csak valami egyszerűbb kaját szerettem volna és keveset. Közben egy pelikánnal szórakoztam, pontosabban ő szórakozott velem, mert nem nagyon akart modellt állni.

Szeretem a kikötőket. Mindíg is szerettem. Talán a véremben lévő utazási szenvedély, talán a búvárkodás szeretete, talán mert egy sajátos világ miatt, nem tudom. Szeretek hajózni is, bár eléggé megszenvedek vele. Könnyen leszek tengeribeteg. Amíg szeli a habokat a speedboat, pattog a vízen addig semmi baj. De a kikötésre szigorúan 5 perce van a hajónak, A "döglött hullámokat" sem kedvelem. amik támolyogtatják a hajót. 

Az itteni kikötőben is elég sok, különböző méretű és fajtájú vízi járgány állt. Egyszer régen itt állt a St Vitus Dance is.. Vajon melyik hely lehetett az övé? Nem ez a fő kikötője Miaminak, az igazi nagy Marina külön szigeten van. Gondoltam megpróbálok elsétálni a kikötő területén, amíg csak be lehet menni. Ezeket általában szigorúan zárják biztonsági és nyugalmi okok miatt.

Elhagytam a Bayside-i bazársort és elkeztem oldalazni, hogy szembefotót tudjak csinálni a helyről. Amint ott bűvészkedtem a fotóapparáttal a földön, merthogy állványom ugye nincs itt, egyszercsak odalépett hozzám egy fickó, aki azt mondta, hogy ha akarom mutat nekem olyan hajót, amit érdemes fotózni, mert itt egy kuriózum. Ha gondolom megmutatja kívülről és belülről is. Rövid habozást követően követtem a fickót. Bevitt arra a területre, ami teljesen szemben van Bayside-dal. Hűűű, mondom, de csodás lesz, ha pár képet tudok csinálni innen. Aztán megmutatta a hajót. Gyönyörű régi vitorlás volt. Maga a hajó nem volt túl nagy, de az árbóca irdatlan magas. Fából készült. Mint ahogy szinte minden a hajón. Először kint fotózgattam, bár sajnos nem lettek túl jó képek. Egyrészt a fények, másrászt a méretek miatt. 

Közben a fickó mesélt, hogy Puerto Rico-ból származik, hajógépész. Hobbiból régen ő is fotózott, még a filmes időszakból, azért is tudja, hogy mit jelent egy géppel szerencsétlenkedő embernek, ha ölébe pottyan egy lehetőség, hogy a másik oldalról is lőhessen párat a herkentyújével. Aztán mikor leinvitált a hajó belsejébe, egy pillanatra bevillant, hogy vajon kinek jutna az eszébe itt keresni engem, ha sose kerülnék többet elő. Valószínűleg senkinek sem. Elhessegettem a gondolatokat. Tényleg egyedi volt a hajó. A lámpái, a belső kiképzése. Egy fiatal kollégája épp egy fáról égette le a lakkréteget, meg csiszolta, Szépen dolgozott. 

Nem bántam meg, hogy felmentem. Kiderült hogy a gazdája állítólag brazíliába lett nagykövet és már 4 hónapja itt  tárolja a hajóját, azóta nem mozdultak. Ez egy kicsit unalmas neki, mármint újdonsült haveromnak, de már mindenkit ismer a parton, mindenkivel összebarátkozott. Miután az elején célzást tett arra, hogy munkaadója nem fizeti túl jól, gondoltam meghálálom kedvességét, hogy lehetővé tette számomra ezt a kis kalandozást, mire visszautasította és mondta, hogy ez csak barátságból volt, nem pénzért csinálta. 

Ha már ennyire összebarátkoztunk megmutatta az előtte parkoló másik hajót is, ez egy hatalmas motorcsónak... mint csónak... jacht volt. Az ottani két srác közül az egyik végigkalauzolt a hajón, itt is készíthettem fotókat. Közben a kapitány is megjött, huszonéves kora mellett komolynak tűnt. Délelőtt elindultak a Bahamákra, de az erős hullámzás miatt végülis inkább visszafordultak. Ez a hajó full extrás volt... a navigációs rendszere, a berendezése egyaránt. Ez itt a fürdőszobája (az egyik):

Idő közben elérkezett az én időm kezdődött a kékóra. Próbáltam állást találni, ahonnan csattogtathattam a gépemmel párat, de elég mozgékony volt minden. Legalábbis egy hosszú záridős fotózáshoz. Azért nem adtam fel, Itt a bizonyíték:

Újdonsült barátom átadott egy névjegyet és felajánlotta a segítségét, bármiben is lenne rá szükségem. Meg ha lenne kedvem meginni egy pohár bort, szívesen lát a hajón. :)

Erősen kellett figyelni az órámat, mert ilyenkor már a metró is kevésbé sűrűn jár és még a megállójáig is el kell jutnom előbb. Mivel a busz késve indult, igy szerencsém volt, az utolsó előttivel hazaértem. 

Tegnap egy emblematikus helyet látogattam meg. Legalábbis számomra emblematikusat. South Beach-en forgatták ugyanis nagyon sok jelenetét ennek a közel három évtizede forgatott és vetített kultfilmnek is nevezett sorozatnak, ami a mai napig megőrizte számomra kedves báját az összes, néha mosolyogtató epizódjával együtt is. 

A séta célirányos volt. A szokásos módon metrobusszal és metroraillel Goverment Stationig, onnan a vezető nélküli ingyenes metromoverrel Bayside-ig. Előzőleg a google útvonaltervezőjével kikerestem milyen módon jutott át South Beach-re. A leírás szerint a 119-es busszal a Bayside-tól. Bayside megvan, 119-es busz nincs. Gondoltam csak béna vagyok, vagy másik oldalon van valahol a megálló, így gondoltam elindulok a híd irányába, majd csak találok valahol egyet. Toporgásom alatt odajött egy fickó, vakargatta a fejét, hogy ő ugyan nem tudja hol van a megállója ennek a busznak, így elindultam. Jó kis épületeket találtam, először az American Airlines stadionja előtt mentem el, aztán a Liberty Tower következett, majd balett intézet féle, jobbra pedig hangverseny terem. Rövidesen elértem ahhoz a ponthoz, ahol úgy gondoltam most már annál a hídnál állok, ami átvezet South Beach-re. Buszmegálló azóta se sehol. Gondoltam valami nem stimmel itt, de átmegyek én gyalog is, nem lehet az olyan messze. Elővettem egy térképet, hogy próbáljam megnézni tényleg jó hídnál állok-e. Közben megálltak a lámpánál az autók, egy fickó leengedte az ablakot és megkérdezte hová szeretnék eljutni. Mondtam neki hova. Erre mondta, hogy menjek két sarokkal följebb, ott van egy nagyobb buszpályaudvar, onnan indulnak a buszok a célállomásomra. Hát kérem, ha ez így folytatódik még Camino-s feelingem lesz... 

Meg is találtam a buszmegállót, ott is nagyon segítőkészek voltak, hogy melyik buszra szálljak, melyik oldalon. Jó ötlet volt, hogy mégse gyalog indultam neki, mert azért ez nem kis távolság volt befelé. Amikor már beértünk a szigetre, megkérdeztem a sofőrt, hogy hol kell leszállnom. Mivel ő nem tudta pontosan melyik utca az, a buszon ülők rövid tanácskozást tartottak, Mire kiderült hol van, addigra tovább jött a sofőr a megállónál. Ennek ellenére megállt nekem, elmondta, hogy két tömbböt menjek vissza és induljak el az óceán felé és a 4. vagy 5. keresztutca lesz amit keresek. Hát kérem így is lehet.

Apropó busz. Van egy baromi ügyes találmány rajtuk, az elején. Ha valaki biciklivel közlekedik, mivel itt nem sűrű a buszhálózat, az elejére szerelt kerékpártartóra pillanatok alatt fel lehet tenni. Egyébként minden közlekedési eszközön van kialakítva kerékpárnak hely, még a metromoveren is. A mozgássérültek számára vagy nehezen mozgóknak a busz teljesen le tudja billenteni magát túl azon, hogy lenyitja a felhajtót, hogy megkönnyítse a feljutást. Ha kerekesszékkel feljutott már a delikvens, akkor hevederekkel rögzítik, nem neki kell kapaszkodnia. Ja és mindenütt feljut a metrószintekre, mert mindenütt van lift.

Visszatérve South-Beachre a sziget szárazföld felőli oldaláról battyogtam át az óceán felőlire. Itt más módon vannak az épületek, nem zárt lakóparkokban, hanem amilyeneket a filmen szoktunk látni. Pici kert, ház kerítés nélkül, rengeteg zöld. Néhányat eléggé megviselt a hurrikán időszak, de többnyire rendezettek. Egy téren sétáltam át a 12. utca magasságában. Időközben a térképet nézegetve rájöttem, hogy három helyen is vásárolhatok Go Miami Card-ot. Ezzel a kártyával több látványosságot tudok megnézni jelentős kedvezménnyel.

Rövidesen kiértem a híres Ocean Drive-ra. Innentől kezdve már csak a dűne és a vételen óceán. Rövid kérdezősködés után megtaláltam az Art Deco negyed visitor épületét, ahol begyűjtöttem ismét néhány prospektust és a két napra szóló Go Miami Card-ot. Nem volt olcsó, 100 dollárba kerül, de 35 látványosság közül választhat az emberfia, ha sokat bele tud sűríteni a napjába. Egyébként létezik rövidebb és hosszabb időtartamú is, de bízom benne, hogy megtaláltam az optimális ár/érték arányú kártyát. 

Eddig tartott a kötelező program, mostantól kezdve Sonny Crocket, Ricardo Tubbs és Martin Castillo nyomába eredhetek. Először az Art Deco negyed részen lődörögtem egészen az 5. utcáig, aztán eldöntöttem, hogy most már megnézem az óceánt is, ami a dűnék miatt nem látható az Ocean Drive-ról. Sonny kocsiját ugyan nem találtam meg, de valami hasonlót mégis. Van néhány példány belőle errefelé: 

Gondoltam  mielőtt megáztatom a lábamat benézek egy illemhelyre, itt restroomnak hívják toilet helyett. Csilli-villi, wc-papír, tisztaság. Nocsak... Aztán hirtelen eszembe jutott egy epizód a filmből, amikor egy drogdealerrel kapcsolatos akciót hajtanak végre egy parti vécénél. Ma reggel megnéztem a neten: ez volt az.:) Sunny, Rico és Gina ide rontott be fegyverrel a kezében. :) Vigyorogtam. :) 

A dűnétől az óceánig kis utcácskákon keresztül lehet lejutni, amit éjszakára egyébként lezárnak. Széles homoksáv, majd a nagyvíz. Nem látni mást a túloldalon, csak a horizontot. Meg néha egy-egy szállító hajót ami Miami óriási teherkikötőjébe tart... A vizet nézve elmerengtem... Alig több mint egy éve, hogy a "világ végén" (Finisterra, Spanyolország) ücsörögve arra gondoltam, hogy az óceán túloldala Amerika. Vajon eljutok-e egyszer oda?...  

Szandált le és irány a nedves parti homoksáv, ahol kénye-kedvére játszik a víz a part átrendezésével. Hidegebbre számítottam. Nagyon kellemes volt. Biztos vagyok benne, hogy volt legalább 22-23 fokos, mert nekem az uszodavíz hideg, de ez nem volt az. Addig sétáltam a víz hosszán, amíg fel nem értem a  12. utca magasságáig. Néha jó nagy hullám jött, majdnem feldöntött, aminek egyáltalán nem örültem volna a kezemben lévő gép miatt. De nagyon élveztem. :)  A Baywatch-os filmekhez hasonlóan itt is rövid távolságokban életmentő tornyok, parti kemény homoksávban lassan járőröző rendőrautó... minden olyan, mintha egy  amerikai filmben lenne az ember. :)

Visszasétáltam a partról az Ocean Drive-ra. Eddigre már egy óra körül járt az idő, az éttermek mindenütt akciós kínálattal szólították le a turistát. 10 dollárért lehet enni egy egyszerű ételt. Volt az asztalokon óriási pohárban koktél, többnyire Mojito. Tudom, hogy ez a legdrágább rész, de... elcsábultam. Ettem csirkeszárnyat (szigorúan kicsontozva és szerintem inkább mell volt)  9,9 dollárért, meg kértem egy Virgen Mojito-t (nincs benne alkohol). Nem írom le, hogy mennyit fizettem.... 

Ami nagyon tetszik megintcsak, itt nincsenek tele standokkal a turistás részek. Szigorúan üzletek vannak az épületekben. Még eléjük se nagyon pakolnak ki, kivéve persze az éttermeket és bárokat. Az emléktárgyas boltok az éttermek árszinvonalában vannak. Miután egy kisebb térfélére érkeztem, gondoltam most délnek veszem az irányt, elsétálok a Washington Avenue-ra és ott folytatom a felfedezést. 

Már a közép tájon járhattam, amikor megtaláltam a Miami Beach-i rendőrség épületét. Nemcsak kívülről, belülről is szemügyre vettem a turisták által bejárható részt. Tudom elfogult vagyok, de... A mód, ahogy itt állnak a rendőrökhöz, a hősi halottaikhoz, az akció során megsérült kollégákhoz.. minimum példaértékű! Az épület külső falán vannak feltüntetve nevekkel és kis táblákkal, akik már odafent szolgálnak és védenek tovább. Nagyon sok van. Ahogy elnéztem évente 4-6. Az épületen belül külön tábla van a  s.w.a.t.-osoknak (kommandósok) ÉS a K-9. kutyáknak is!!! De megtalálhatóak voltak az aulában a különböző versenyeken elért eredményeik kupái, régi rendőri ereklyék is. Itt a rendőrök büszkék arra akik.

Tovább folytatva utam dél felé egészen az 1 utcáig mentem, majd újra az óceánpartra. Most már valami pihenőhely félét kerestem, mert kellően elfáradtam. Nem sok ülőhely akad csak úgy ezen a részen. Illetve a földre lehet ülni, de a homok mindenhová bejut: ruhába-cipőbe egyaránt. Pihengetni leginkább a bárokban vagy a strandágyakon lehet - természetesen megfelelő ellenértékért cserébe. 

Ismét bementem a házak közé, majd rövidesen egy C jelzésű busz megállójában ücsörögtem hazafelé véve az útirányt. Ma már nem nézelődtem olyan leplezetlen kíváncsisággal, mint az első alkalommal. A 252-es metrobusszal kell a metro végállomásától tovább mennem. Ez délutánra átalakult a múlkor is 252A-vá. Miután láttam, hogy abban a buszmegállóban is megállt a 252A, amiben fel szoktam szállni, gondoltam most nem szállok le a 137. utcai megállónál a benzinkút mellett, hanem megnézem hogy jut el oda a házunk elé ez a busz. fáradt voltam, gondoltam nem gyalogolok plusszba, ha nem muszáj. Hát eljutott... Jókora plusz kanyart írt le, meg még a sofőr 5 perces cigiszünete, szóval megfagytam a buszon a közel 20 perces plusz út miatt (rohadt erős itt mindenütt a légkondi). Ráadásul sötétben érdekes volt felismerni a sok kanyargás után hol is kell leszállnom majd. Ugyan egy gépi hang bemondja, hogy milyen megálló következik, de mostanság kezdem kihámozni mi a fenét is gagyog a herkentyű.  Legközelebb maradok a rövidebb változatnál kicsit több gyaloglással azt hiszem.

Tegnap se kellett altatni az biztos. Ráadásul rákvörösre pirult a fejem meg a kintlévő testrészeim a néha felhős, vagy egyébként egyáltalán nem erős napfényben. :)

Ez most csak egy nagyon rövid bejegyzés lesz. A tegnapi nap  szervezgetéssel  telt. Miután terveimmel ellentétben nem először tanulok, utána szórakozok hanem fordítva, ez teljesen megváltoztatta,  amit eredetileg szerettem volna.  Gyakorlatilag egész nap a számítógép előtt ültem. Még Downtown alatt tett sétámon begyűjtöttem egy csomó prospektust, ami az itteni látványosságokról szól. Próbáltam utána nézni neten hogy lenne, mit lenne érdemes ténylegesen megnézni. A belépődíjak eléggé borsosak, ezért muszáj lesz szelektálnom.

Mint ahogy az európai nagyvárosokban, itt is kitalálták a város kártyát, itt Go Miami Card-nak hívják. Szinte az összes látnivaló látogatható vele jelentős kezvezménnyel.. Az egyetlen bibi, hogyha nem neten keresztül rendelem, ami kb egy hét a postázási ideje, akkor egyetlen helyen tudom megvenni, mégpedig Miami Beach-en a központi irodájukba. Ezt mondjuk szervezhették volna másként is. Ami viszont teljesen jó, hogy nem feltétlenül fontos egymás utáni napokon felhasználni a kártyát, ha többnaposat vesz az ember, hanem két héten belül lehet szabadon dönteni mely napokon aktuális.

Nézegettem továbbá a lehetőséget, hogy felmenjek volt általános iskolás osztálytársamhoz New York mellé. Ez februárban nem lett volna probléma, de most decemberben az ünnepek miatt horrorisztikus repjegyárakat lehet találni. Nem tudom, hogy így sikerül-e majd megoldani, jó lenne találni valamit. Szegény Ildi is beleélte már magát, meg ott is vár mindenki, ahogy hallottam, olyanok is, akik nem is ismernek. Nagyon aranyosak. :)

Amikor végre úgy éreztem, hogy nem tudok több információt begyűjteni a netről, meg összehasonlítgatni lehetőségeket erősen délután volt. A 6-6.30 körüli sötétedésig, (ami itt elég korai hiszen itt is tél van) a hogyan szúrjuk el az időt egyetlen élelmiszerboltban című programmal töltöttem meg. Két és fél órát voltam bent, mire nagyjából átnéztem, mire lehet szükségem, mi az amit meg tudok venni. Ami a legjobb, a mosószer és az öblítő. Lövésem nincs melyik lehet az. Itt nyoma sincs annak a globalizáció nyújtotta előnynek, hogy bemegyek egy közértbe és mindenütt ugyanazt kapom. Itt gyakorlatilag szinte semmi sincs azon a néven, amit földrészünkön megszokhattunk  Jó játék kitalálni mire jók egyes dolgok.

Még egy érdekességet észrevettem. Gyakorlatilag mindent meg lehet kapni - pestisesen szólva sz..tól a traktorig  - viszont mióta itt vagyok próbálnék venni egy picike tálcát, amire úgy tűnik esélyem sincs. Itt egyáltalán nem használnak ilyent, sőt ilyesfajta műanyag termékeket. Legalábbis errefelé nem. Néhány hőtartós műanyag poháron kívül csak eldobhatóak vannak, tányérok evőeszközök ilyesmi. 

Apropó eldobható.. Itt a szelektív hulladékgyűjtésnek nyomát sem láttam. Sem a belvárosban, sem itt Richmond West városrészben. Ezzel szemben ha valamiből kettőt veszel a közérben biztos, hogy külön-külön nylonzacsiba rakják. Egy nagyobb bevásárlás után félig tele volt a háztartási kukánk nylonszatyorral. E téren úgy látom bőven van mit fejlődniük. 

Voltam bent egy cipőboltban is. Lövésem nincs mekkora lehet az amerikai méretem. Elég nagy választék volt és az árak nem voltak elrettentőek. Van itt spanyol abc-s oldalon egy ruházati bolt, majd legközelebb azt is megnézem.

Este megadta magát a csodahűtőnk. Dőlt belőle a víz. A benne lévő kajáknak Alex papája hozott hordozható hungarocell hűtődobozt jéggel. Nagyon praktikus, de nem tudom meddig tartja a hideget mondjuk a fagyasztott dolgoknak. :( Nagy bosszúság ez egy ilyen meleg helyen.

Most befejezem, mert megyek Go Miami Card begyűjtésre, meg egy kis csavargásra Miami Beach-en, ha már egyszer ott vagyok. :)

Hát... Oké, el kell hogy ismerjem: lenyűgözött. Sose voltam egy amerika fun, de... a tegnapi nap tényleg megfogott. Vannak itt számomra megmosolyogtató dolgok, az egyik csúcs a McDonalds-os mintára készült gyógyszertár, hogy ki sem kell szállni a kocsiból, megkapod ablakon keresztül a gyógyszereket. Vagy itt a világon szinte mindent úgy meg lehet venni, hogy készen van. Ezt a kajákra értem. Nem csupán mondjuk fagyasztott dolgokra, hanem az összetevőkre. Nem kell gondolkodni, hogy mit kell beletenni a... mondjuk egy fasirtba, hanem egy kis dobozba összerakják mi kell hozzá aztán nagyot nem tévedhetsz. Egy supermarket egy-egy sora csak a táplálék kiegészítők és a gyógyszerek helye. Otthon órákat lehet ülni egy-egy receptért, itt bemész a közértbe és leveszed a polcról. 

De nem igazán ez az, ami megfogott. Jól szervezettek. Az amcsikat mindig azzal vádolják, hogy meglehetősen egyszerű népek. Őszintén szólva itt nem is nagyon van miért használják a fejüket a hétköznapokban. Nem idegbetegek, simán perceket várnak akkor is, ha kocsival ki akarnak kanyarodni, vagy valaki bénázik előttük. Nincs anyázás, nincs dudálás, iszonyúan toleránsak. Ha valamit nem szabad akkor azt ki is írják mennyi büntetés jár érte. Nincs melléduma. De nem is próbálják. Igaz, ez csak pár nap tapasztalata, de úgy látom eddig, hogy alapból szabálykövetőek. 

Tegnap a Bayside-ot látogattam meg, Busszal indultam a házunk előtti megállóból. Pontosan érkezett, próbáltam egy jegyet kérni a vezetőtől. Mondta, hogy ő nem tud nekem jegyet adni. Kérdezem akkor hogy tudok eljutni a metróig? Mondja ezzel a busszal. Jegy nélkül? Mosolygott, megfogta a kezemben lévő 2 db egydollárost, és megetette a tőlem 20 cm-re levő géppel. Észre sem vettem, hogy ott van. :) Azt olvastam,hogy az itt használatos bérletszerű ticketet oda kell érinteni, ezzel nem is lett volna baj, de azt nem tudtam, hogy a jegyet is ennél a kütyünél lehet ilyen módon venni. Pontosabban jegyet nem kapsz, csak be kell kajáltatni 2 dollárt. 

A buszon próbáltam mindent felfedezni. Gondolom egyszerre. És nagyon  nyilvánvaló módon. Próbáltam kitalálni, hogyan tudja meg a sofőr, ha valaki le akar szállni. Észrevettem, hogy többen is kedvesen mosolyognak rám.  Szerintem csak a vak nem látta, hogy ez az első utam itt. :) A mellettem ülő néni leszállás előtt meghúzta az ablak vonalában kifeszített madzagot, majd odafordult és elmondta, hogyha le akarok szállni, azt kell meghúznom. A másik hölgy a túloldalról, amikor leszálltunk, megkérdezte, hogy ez az első alkalmam itt? Mondtam, hogy pár napja vagyok itt és ez az első alkalom, hogy mászkálok. Kedvesen elmondta, hogy vegyek gyűjtőjegyet, használjam azt. Kérdezte, hogy hová megyek a metróval, mondtam, hogy a Goverment Station-ig, azt mondta, hogy az jó kezdet. Nagyon kedves volt, jó itt tartózkodást kivánt. 

A metrónál könnyű volt megtalálni az automatát, aminél a gyűjtő jegyet lehet venni. Van rövidebb, és hosszabb tartózkodásra alkalmasak. Naná, hogy nem jót vettem. Alapból a közlekedés nem olcsó. Egy menet a metrón vagy a Metrorail-en (busz) 2 dollár, amit ha átszámítok kb 450 forint körül van. Jól át kell majd gondolnom, hogy milyen tickettet vegyek. A legjobb persze a havi jegy lenne, ami korlátlan számú utazásra szolgál, de 100 dollár... Khm... hát.. majd átgondolom. 

Ami viszont ingyenes és marha klassz, az a Metromover. Ez egy magasvasút, ami a belvárosban üzemel, Teljesen automata, nincs vezetője sem. Több vonala is van, nagyon gyakran jár. És valami nagyon jópofa volt vele utazgatni. Az első alkalommal, amikor felszálltam a kocsi elejében két magyarral találkoztam. Eleinte még eszembe jutott, hogy megszólítsam őket, de hamar elvette a kedvem, hogy a fiatal pártól két perc múlva hangos volt a kocsi. Eleinte csak a csodálkozásuknak adtak hangot nem túl nyomdafeséket tűrő módon, majd valami apróságon összekapva hülyézte egyik a másikat. Elhatárolódtam. :( A kocsiban mindenki őket nézte. Kínos volt.

De hamarosan leszálltam a First Ave. Station-nál. Felhőkarcolók között találtam magam.  Egy téren keresztül sétálva megláttam az óriási hajókat a távolban. Az állomáson való leszállásom ösztönös volt, nem terveztem, egyszerűen csak megtetszett. Aztán kiderült, hogy végülis a legbelvárosabb legpartibb részén voltam. Rengeteg étkezde, bár és üzlet volt, különböző népek által üzemeltetve. Rengeteg turista persze, de nem zavaróan sok.

Többször is átsétáltam oda-vissza ezt a rövid partszakaszt, aztán délnek vettem az irányt. Jó nagy szerencsém volt, mert az egyik csatorna feletti hidat épp akkor emelték fel, még igyekeznem is kellett, hogy a sorompón kívülre érjek, így ezt is láthattam pont.  

Kellőképpen elfáradtam a tobb órás séta után. Megkerestem a Metromover legközelebbi állomását. És persze itt is a "rövidebb" utat választottam. Nem találtam meg a liftet, így gyalog mentem fel kb 5 emelet magasságba az állomás szintjére. :) Ott volt tőlem két méterre, csak a túloldalon. :) Először arra gondoltam, hogy vissza moverelem magam a Goverment Stationra, de aztán kíváncsi voltam az északi rész vonalára, így elindultam arra felé. Azt az végén se tudtam megállapítani, hogy honnan tudják a népek, hogy melyik vonalú kocsiba szállnak éppen. Alapból nekem mindegy volt, mert csak látni szerettem volna. Végülis épp jóra szálltam, így azon az úton indultam hazafelé, amint befelé is jöttem.

Kb egy óra összességében véve a menetidő, kicsit több az otthonomtól a Downtown-ig. Ideéve még egy megállóval korábban leszálltam, megkóstoltam az itteni McDonalds-os Big Mac-et. Teljesen olyan mint otthon, talán a hús kevésbé zsíros. Az üdítős rész önkiszolgáló. A narancsléjük viszont sokkal édesebb és narancsszínűbb mint otthon. Bementem a "spanyol supermarket"-be. Ez abban különbözik a szemben lévő nagyobb supermarkettől, hogy több spanyol termék van benne. Egyébként nekem szimpatikusabb volt, mint a másik. Kicsit kaotikusabb, több emberrel. A másik kevesebb emberrel, nagyon de nagyon rendezett. 

Nem kellett altatni, amikor hazaértem. Bevágtam két szelet mag nélküli mézédes görögdinnyét, majd megittam egy jó adag kakaót. Nem vesztek össze, szükség volt a folyadékpótlásra.

A tegnapi napnak a híre az is, hogy Albert délelőtt jött értem és elmentünk a közeli könyvtárba, ahová beíratott engem. Mivel nekem nincsenek itteni papírjaim, ezért tulajdonképpen ő iratkozott be, Ezzel a kártyával az összes könyvtárat látogathatom. Azonnal kikölcsönöztünk egy doboznyi nyelvtanulós dvd-t. 

Utána elmentünk iskolát keresni. Időt szakított arra, hogy a közelieket megkeresse neten, két kinyomtatott lehetőséggel is jött. Az első hely a Miami Dade College Kendall Campusa volt, ahonnan nem is mentünk tovább. Itt egy intenzív nyelvtanfolyamra van lehetőség, ami napi három órás tanulást jelent, előtte lehet beszélgetős órára járni. Ár/érték arányban talán ez a legkedvezőbb, nincs túl messze, Az egyetlen bibi, hogy január elején van a szintfelmérő és január 14-től kezdődik a suli, ami tart március 5-ig. Ez azt jelenti, hogy a terveimet meg kell fordítani. Először szerettem volna tanulni, utána szórakozni, most viszont először kell megnéznem amit szeretnék, utána lesz tanulás. Beszéltünk lehetséges önkéntes munkáról is, Albert megígérte, hogy utána jár nekem, hová tudnék menni, amig nem tanulok. Igazán nagyon sokat segít, mint ahogy eddig mindenki, a buszsofőr, az egyszerű utasok, a biztonsági felügyelő, mindenki... Kezdem megkedvelni ezt a helyet.. :))))

Tegnap végre láttam a lakóparkon kívül is a környéket. Bevásárolni mentünk el a közeli két nagyobb supermarketbe - kb egy nagyobb ABC-nek megfelelő nagyságúba. Amit eddig tapasztaltam, hogy itt tényleg a fogyasztói társadalomra alapoznak: vegyél kettőt és akkor olcsóbban kapod - tök mindegy szükséged van-e rá vagy sem. Vagy például nincsenek kis kiszerelésű dolgok. Mondjuk egy hajsampon akkor tégelybe kapható, hogy nekem kb egy évig vagy még tovább is kitartana. Na jó végülis rövid hajam van... De minden más hasonló méretű. 

Az első tapasztalásaim egyike a telefonkártya vásárlás volt. A közeli supermarketnél található egy T-mobile-os üzlet. Na túl azon, hogy mndenre kiterjedően figyelmesek az eladók, ez azt jelenti, hogy az előttünk lévő fickó már egy órája várta a feleségét, hogy végezzen. Igy négyen voltunk az üzletben és türelmesen vártunk. Sokat. Előzetesen interneten próbáltam tájékozódni a lehetőségekről, ami szerződésmentes szolgáltatást jelenthetne. Szerettem volna valami olyan csomagot, amiben van néhány GB-nyi internet hozzáférés és némi beszélgetés. 

Találtam is egy csomagot, ami elsőre kedvezőnek tűnt. 30 dollárért 100 percnyi beszélgetés, unlimited sms és 5 GB-nyi mobilinternet volt benne egy hónapra. Miután a házigazdámnál használhatom a netet és a laptoppal dolgozom leginkább, így bőven elegendő lett volna akár kevesebb net is. Nos, hosszas várakozás után kiderült, hogy ezt csupán néhány helyen, akció keretében lehet előfizetni. Elmentünk a Valmart-ba ahol nem kis művészet volt parkolóhelyet találni. Állítólag ez az egyik legolcsóbb üzletlánc, így elég sokan járnak oda vásárolni és nem csak hétvégén. Meg is találtuk a pultot, ahol erre lehetőség van, mire kiderült, hogy ez az előfizetés csak akkor lehetséges, ha mellette megveszek egy 30 dolláros telefont is. Ügyes próbálkozás, de miután semmi szükségem nem volt egy újabb telefonra, ezért ismét egy T-mobile-os pontnál kötöttünk ki ahol 50 dollárért egy korlátlan használhatóságú kártyát vettem. Ez volt a legolcsóbb lehetőség. Ahogy tesóm mondaná, nem olcsó, de legalább drága. (Gondolva azokra, akik szeretnének többet tudni az itteni lehetőségekről (AT&T és T-mobile)  itt többet is megtudhat.(léteznek más, kisebb szolgáltatók is!): http://prepaid-phones.t-mobile.com/monthly-4g-plans , http://www.att.com/shop/wireless/plans/prepaidplans.html )

Őszintén szólva nem szerettem volna visszaélni a házigazdám kedvességével, hogy mindenhová elfuvarozott autóval, mert tudtam, hogy még két helyre is mennie kell. Úgy vagyok vele, hogy egy hónap után eldönthetem, hogy a továbbiakban szükséges-e számomra ez a csomag, vagy sem. Szerintem elegendő lesz egy kisebb is, addigra hátha tapasztaltabb leszek. 

Miután összecsereberéltük a számainkat, abban a biztos tudatban, hogy most már vissza tudok jönni a lakáshoz, ha mászkálni akarok, egyből tettem is egy kisebb sétát a környéken. Először a buszmegállót fedeztem fel, aztán a másik irányban a supermarket felé. Szerencsére jó közel van, úgyhogy nem szükséges autó ahhoz, hogyha bármit venni szeretnék nehézséget jelentsen. Természetesen az óceán irányába vettem az utamat, bár tudom, hogy legalább 10 kilométerre van tőlem. Érdekes megtapasztalás volt. Itt tényleg minden nagyon nagy. Az építkezési stílusuk ezen a környéken nem nagyon jön be nekem. Kicsi lakóparkokat alakítanak ki, körbevett fallal. Aztán belül a kis területen rengeteg lakás van, minden lakáshoz legalább kettő (de inkább négy) kocsibeálló van kialakítva. Gyakorlatilag semmi magánszférája nincs az embereknek, teljesen egymásba épültek. Egyébként nagyon szépen gondozott, tiszta környék, csak nagyon túlzsúfolt.

A házak itt se téglából épültek, hanem könnyűszerkezetesek. Ami kellemes meglepetés, hogy nem tudom hogyan oldják meg a szigetelésüket, de a felettünk lévő lakásból egyetlen koppanás nem hallatszik át. Pedig laknak benne. Az ablakok is rettentően egyszerű, oldalra eltolhatóak, semmi bonyodalom. Mondjuk nem sikerült rájönnöm, hogy egyáltalán zárhatóak-e normálisan. (Nálunk egy léc van a másik oldalára berakva, hogy ne lehessen elhúzni.)  Jártam olyan lakópark mellett, ahol az én csegei házikóm simán kenterbe verte volna az itteni műszaki megoldásokat. 

A telefonkártya megvásárlása után elvitt engem is az egyik ismerőséhez Monica. Ez egy nagyobb lakópark volt, ugyanolyan túlzsúfolt, mint amit később a sétámon láttam. A ház is nagyobb volt, kétszintes. Belül egész jó volt a kialakítása, tartozott hozzá egy pici kertrész is. A kertben pici medence, épp csak körbejárható, annyira apró  a kert. Kb két méteres magasságban körbekerítve, mert a mellette lévő lakásnak is van kertje, s hogy valamiféle elhatárolódása legyen a többiektől, többnyire ezt a megoldást választják. Nekem inkább nyomasztó volt, zsúfolt. Inkább maradt volna zöld terület. 

Már sötétedett, amikor a sétámról visszaértem. Ez nem egy jellemző fotó, de épp itt voltam naplemente idején és megfogott az ellenfényben a hely. Ma megpróbálunk nyelvsulit találni nekem. Remélem sikerül valami megfelelőt találni elérhető közlekedésben, elérhető árban. 

Egy-egy fotót csatoltam a korábbi bejegyzésekhez is, ha valakit érdekelne. :) 

Reggel 8 óra körül léptem ki először a lakás ajtaján. Gondoltam kinézek  napkelte körül milyen az idő. Nem akarom frusztrálni az otthoniakat, de pestiesen szólva pofán vágott a meleg. Nem gondoltam, hogy ilyen korán ennyire meleg van. Plussz olyan páratartalom, hogy a kocsikról folyt a víz.  Tettem egy kis sétát új lakohelyemen. Tulajdonképpen egy kis lakópark kétszintes házakkal. Csend, béke, nyugalom. Körben kerítés, beléptetőrendszer. Ez kicsit keresztülhúzta a számításaimat. 

Délelőtt Monica elment, később Alexander is, így együtt maradtam a mamával, Próbáltam kilegózni belőle, hogy mi a kapu kódja, mert ha kimegyek sétálni az utcára, nem tudok visszajönni. A végén nagynehezen megértette, hogy mit akarok, majd mondta, hogy na ő azt nem tudja - csak kocsival szokott közlekedni rajta Monicaval. Monicanak említettem a problémámat, kiderült, hogy kell kérnie személyes kódot nekem, de azt csak később teheti meg, addig majd megoldjuk valahogy. Na ez azt jelentette, hogy mára gyakorlatilag házfogságra ítéltettem. Nem baj, legalább pihenek egy picit. Lógtam a neten, próbáltam mindenkit értesíteni, akik tudtak róla mire készülök. 

Megismertem Alexander apját, aki egy idősebb fickó, venezuelai. Ez az ország - legalábbis ez a része - egy hatalmas olvasztótégely: eddig megismerkedtem kubai illetőségűvel, akinek a neje hondurasi volt. Vendéglátóm kolumbiai, de a gyerekek már amerikaiak... szóval... van kérem itt minden náció.

Alex papájával jót beszélgettünk. Pontosabban ő beszélt, én néha belekottyantottam. A napi politikától a mai fiatalokig minden témában. Lám milyen az élet. Éppen arra gondoltam, hogy a reptéren nem találtam Miami térképet, amivel elkezdhetném a csatarászást, Alex papája hozott nekem egyet, Elmagyarázta, és bejelölte nekem hogy hol van az az utca, amitől számítva északnak, délnek, illetve keletnek és nyugatnak számoznak mindent. A leghasznosabb dolog volt, amit hozhatott nekem. :) (Camino feeling - kérd, megkapod...) A beszélgetés végén kaptam tőle egy névjegykártyát, hogy bármi problémám van a  kocsibérléstől a vásárlásig, forduljak hozzá nyugodtan, segít megoldani. Megköszöntem a kedvességét és természetesen elfogadtam a kártyáját, amit megfejelt még egy venezuelai csokival is. 

Igéretet kaptam Monica-tól, hogy holnap elvisz vásárolni és veszünk egy telefonkártyát is, hogy könnyebb legyen a kapcsolattartás. Ezzel elérkeztem a jelenidőhöz. Kezdek álmos lenni, otthon már este 11 van, itt még bőven délután. 

Ja azt még leírom, ami itt baromi furcsa volt. Tudtam, hogy az amerikaiak nagy kedvelői a karácsonyi díszítésnek. A "mi" házunk is kedvesen fel van díszítve, talán a legkedvesebb az itteniek közül. De ami meglepett, itt már áll a karácsonyfa. Fehér színű műfenyő, jobban néz ki egyébként mint gondoltam. Otthon furcsa lenne, de itt jól néz ki. Illik ide. Egyébként a lakás is nagyon ízlésesen van díszítve. Nem csupán lakás, hanem igazi otthon. Monica kezét és fantáziáját dícséri. 

Figyelitek az asztalon lévő gyertyák színét? Egyébként véletlen, de jópofán jött ki. :)

Egyébként tegnap este úton idefelé Alberttel tréfálkoztunk,hogy láttam Starbucks-ot McDonald-ot Burger Kinget, Office Depot-ot és mit tudom én még mit és ezt szóvá is tettem. Albert azt mondta, hogy hát így olyan, mintha hazajöttél volna. (Jót mosolyogtam a dolgon, nem is tudja miért.. )