Legutóbbi mesélésem ott fejeztem be, amikor ücsörögtem szobámban az ágyon várva arra a pillanatra, amikor elindulok hazafelé. Na jó annyira nem vártam, de mégis muszáj volt. Megérkeztek még Alex papája és Monica is elköszönni tőlem. Érzékeny pillanatok voltak. Nem tudom kifejezni milyen hálás vagyok azért a három hónapért, amit itt tölthettem. Tényleg volt egy családom.  Egy órácska még Zsuzsáéknál is maradt, pici kutyázás, aztán irány ki a reptér.

Szerencsém volt, hogy kísértek Zsuzsáék, elég macerás lett volna egyedül boldogulni a négy csomaggal. Kettőt feladtam a gép hasába, ezért aztán lehetett fizetni a pótcsomagdíjat, de egyszerűbb volt az intézése, mint gondoltam. Kezdeti aggodalmam, amit az okozott, hogy nem tudtam online check-olni pillanatok alatt elpárolgott, amikor mindkét repülőre megkaptam a beszállókártyát. Az utolsó emberektől is búcsút kellett vennem, akik barátaim lettek e rövid idő alatt. Innentől fogva egyedül kellett folytatni az utat az ellenőrzési pont felé. Viszonylag hamar átjutottam, kb 40 perc alatt. Pedig itt aztán tényleg nadrág-póló-zoknira kell vetkőzni gyermeknek és aggastyánnak egyaránt. Plusz van egy henger alakú hatalmas szerkezet, ami átlátszó, be kell állni terpesz állásban feltartott kézzel. Ekkor egy fekete függőleges izé körbefut a hengeren és át is világítanak, hogy nincs-e nálad illegális eszköz. Aztán öltözés vissza. :) 

Sétával és némi metromoverhez hasonló járművel közelítettük meg a megfelelő folyosót és kaput. Eszembe jutott, hogy alig ettem valamit egész nap és mire a gépen ennivalót kapunk az még biztosan sok idő lesz. Ugyan semmi éhségérzetem nem volt, megpróbáltam valami ehetőt találni az üzletekben. Végülis egy zacsi M & M-s golyónál maradtam és egy üveg víznél, Egyszerűen semmi éhségérzetem nem volt, csak tudtam, hogy muszáj enni valamit. Visszabattyogtam a kapuhoz, amelytől a gép indult és lerogytam az egyik székre. Eléggé elfáradtam már eddigre a nap hajtásában és a csomagcipelésben egyaránt. Nem telt el tíz perc, amikor villogó stroboszkópoknak és hangos visításnak lehettünk tanúi. Meg a hangosbemondónak, ami közölte velünk, hogy a tűzjelző működésbe lépett, mindenki maradjon nyugodt és várja a következő utasítást, a tűzoltók kivizsgálják a helyzetet. Ekkor már csak fél óra volt a gépbe történő beszállásig. Egy pasi hangosan felröhögött a szemben lévő üléssoron, hogy na most se megyünk innen pontosan, ha kiürítik az épületrészt. Ez visítás  vagy 15 percig tartott, mire egyszercsak abbamaradt. Se láng se füst, semmi. Úgy tűnik a füstje sem volt nagyobb a lángjánál. 

Kapitális méretű gépbe nyertünk bebocsájtást. Két szélén kettes, középen ötös üléssor. Én a 41 A helyet kaptam, ami ablak mellett volt. Igaz a sötét miatt sokat nem élveztem a dologból, de azért felszálláskor még egy picit láthattam Miami fényeit, mielőtt végképp eltűnt volna a felhők alatt a szemem elől e kedves hely. Próbáltam egy-egy fotót készíteni még, de ez e lehetetlenséggel egyenlő volt, csupán elmosódó pacák lettek. A fejemben él majd az emlékük. Pedig egy klasszul kivilágított stadiont is láttunk felülről, marha jól nézett ki. :) 

A gép belseje mondhatni kézilabda nagyságú volt. Minden szék háttámlájában saját különbejáratú mini érintőképernyős monitorunk volt, kiválaszthattam milyen csatornát akarok nézni, vagy zenét hallgatni, esetleg a gép mozgását akarom figyelemmel kísérni. A karfában pedig ott volt a telefon, ha épp az utaskísérőtől szerettem volna valamit kérni. Sose utaztam ilyen hiper-szuper géppel. Az első osztályról meg nem is beszélve.... Ott ággyá volt alakítható a szék.

Ezzel szemben a kajájuk - és azzal szemben is, amit Miami felé adtak - nagyon gyenge volt. Izre is, illatra is, mennyiségre is. Én momentán ki se bontottam a steak-ként adott eledelt, elég volt a mellettem lévő utas ételének illata... Maradtam a pici zsemlécskénél vajjal és sóval... 

Pontos időre érkeztünk Londonba. Mivel több mint négy órám volt az átszállásra ezért nem kapkodtam a pakolászással, utolsók között hagytam el a gépet. Aztán át a tranzitfolyosón a következő gép irányába. Itt is át kellett esni egy újabb biztonsági ellenőrzésen. Bátran állíthatom, hogy ez még macerásabb volt, mint az előző. Itt nem világítottak át mindenkit, hanem szúrópróbaszerűen emeltek ki  embereket szigorú ellenőrzésre. Mint ahogy engem is. Pontosabban az egyik táskámat. A hátizsákomból, ami tele volt eletronikai cuccokkal (laptop, fényképezőgépek, akkumlátorok, töltők, objektívek, stb) darabonként ki kellett szedni mindent, Mindent külön átvizsgáltak, aztán a táskát és a végén mégegyszer átküldték az átvilágító gépen. Laza másfél órás procedúra volt, mire átjutottam azon az ellenőrzési ponton, ami a tranzitutasokat vizsgálta. Mi lehetett azokkal, akik kívülről jöttek??... Nem volt semmi...

Egy dologra mindenképp jó volt: a négy órás várakozási időm jelentősen leapadt. Hosszas sétát követően elérkeztem a kapuhoz, ami a hazafelé tartó gépemé volt. Szomjasnak éreztem magam, így gondoltam meglátogatok egy restroom-ot az egyik kis műanyag palackommal. A csapból meleg víz folyt, így ivásra alkalmatlan. No akkor irány az egyik automata. Fél literes ásványvíz 2,5 euro. Király, van ennyi apróm. Bedobtam két darab egydollárost, és dobtam volna az 50 centet 2 huszas és egy 1 tízes formájában. Csakhogy a gép nem fogadta el. Nem volt más érmém és a többieknek se volt 50 centese. No akkor vissza kell, hogy szerezzem a géptől a két eurómat. Visszaadta. Fontban. :((((((( Csak egy kicsit voltam mérges. Se vizem, se euróm. :( Próbáltam relaxálni a padon, aztán rövidesen szólították a géphez a népeket. 

Ismét az ablakhoz kerültem, a 7 A ülés volt kijelölve számomra. Itt azért sokkal kellemesebb volt, mint a gépnek a végében, mert kevésbé volt zajos. Az előző hatalmas gép méretéhez illő motorjai iszonyat zajjal voltak. Nem értettem a filmek szövegét  a maximális hangerőn se mindíg, úgyhogy nem is néztem őket. Pedig két Oscar-díjas is volt közöttük. A Pi élete meg a Skyfall. Szóval ez a gép kevésbé volt hiper-szuper, de elől mindenképp csendesebb. Három részben ugyan, de legalább egy órát sikerült végre aludnom. 

Ferihegyre is percre pontosan érkeztünk. Miután hozzájutottam a csomagjaimhoz felhívtam sógornőmet, hogy indulhat értem. Amikor megérkezett nevetve mondta, hogy azt hitte, hogy egy eszkimót vesz fel a kocsijába. Ugyanis sapka, orrig felhúzott kabát, már csak egy kesztyű hiányzott a teljes felszereléshez, hogy eszkimó legyek. Fáztam....  Jajj, hol van a Miami-i napsugár melege, hol vannak a pálmafák zöldje.... Hiányozni fognak... Nem kicsit....

Bátran mondhatom, hogy eddigi életem egyik legcsodálatosabb időszakát töltöttem el Miamiban. Hihetetlen körülmények között kerültem ki, varázslatos emberekkel találkoztam, fantasztikus élményeket élhettem át, rengeteget tanulhattam a világról, az emberekről, önmagamról. Nem tudok eléggé hálás lenni az Isteneknek/Életnek/Sorsnak, nevezzük bárhogy is, hogy mindez megtörténhetett velem.

Amikor december 7-én kiutaztam, hatalmas ismeretlennel álltam szemben. Egy repülőjegy és egy telefonszám volt mindössze a kezemben, meg egy cím, amiről annyit tudtam, hogy létezik. Három hónap elteltével barátaim lettek kint, akiktől nehéz volt búcsút venni és akik visszavárnak. Me casa tu casa - My home your home - Az én otthonom a tiéd is.... Ma már nem csupán egy pont a térképen Columbia, Panama, Honduras, Peru vagy épp Puerto Rico. Nem csupán az USA egy kis szegletét ismerhettem meg, hanem a barátok által jóval nagyobb területet kapott új értelmezést számomra az országok nevének hallatán. Többet kaptam, mint amit valaha is gondoltam. Amerikára sokszor azt mondják, hogy az álmok hazája. Ez az egész valóban egy.... tündérmese volt...

Ezzel a bejegyzéssel ez a blog lezárult. Lehet, hogy később még kicsit visszatérek és pontosítgatok adatokat azoknak, akik utazni készülnek, hátha valami új, hasznos információt nyerhetnek belőle, mint ahogy én is kaptam jó néhány korábbi blogíró társamtól. 

Végezetül még csak annyit: köszönök mindent mindenkinek, akik ITTHON és akik OTTHON segítettek egyaránt... :))))))) 

Már csak néhány óra van hátra ittlétemből. Lassan elbúcsúzkodok mindenkitől és mindentől. Néha tényleg nem könnyű. A tervezett utolsó hajócskázás végülis elmaradt. Talán úgy jó, hogy az első katartikus élményét őrizgetem majd.

Hétfőn este elkezdtem egy kicsit komolyabban pakolászni. A kisfiú megállt a szobám ajtajában és csak nézett. Ez furcsa volt, mert általában bejön, körbenéz a komódon, hogy milyen érdekességet talál, mesél valamit, aztán kimegy. Most nem szólt semmit, csak ott állt. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj. Azt mondta semmi. Egyszercsak fogta magát, odament az ágyon lévő hátizsákomhoz, ráfeküdt teljes testével és azt mondta: " ne menj el...maradj itt velünk!'  Tessék mondani, ilyenkor mit kell csinálni???  Aztán fogta magát, elment a szobájába, majd visszajött kezében egy apró csokiszívvel.... Kezembe nyomta majd ki akart menni a szobából, de nem engedtem. "Give me  a hug!" Odajött, átölelt az összes 10 évével. Ugye nem kell mondanom semmit...

Kedd este Zsuzsával és férjével voltunk egy fantasztikus étteremben, aminek a neve Rusty Pelican és a Key Biscayne város felé eső csücskén található. Kitűnő kilátás nyílt az estébe hajló városra. Csak a kisgépet vittem magammal, mert annyira esőre hajlott az idő, hogy nem gondoltam, hogy egyáltalán megússzuk víz nélkül. Szegénykém tette a dolgát, kihozta magából, amit lehetett, íme az eredmény: 

Szerdán folytattam a pakoláshoz készülődést suli után. Nem egyszerű a dolog és egyre inkább látszik, hogy nem fogom megúszni plusz csomagdíj nélkül. Szerencsére a kis kézipoggyászos bőröndömön van egy kizipzározható rész, ami megnöveli a pakolási lehetőségeimet, Nagyon szerettem volna elkerülni, de egyszerűen nem tudom. Próbáltam megnézni mit jelentene postán csomagként feladni a pluszt, de még rosszabb kondíció, mintha így viszem fel majd. 

Csütörtök az utolsó nap volt a suliban. Nagyon helyes volt a tanárnőnk, mert megbeszélte a többiekkel, hogy mivel egy másik lánnyal együtt utoljára vagyunk és már egy elment közülünk ezért tartsuk meg az utolsó napra tervezett összejövetelt korábban. 11-kor vége lett a tanításnak és egy közeli reggelizős helyre vettük az útirányt. Jó kis csapat kovácsolódott össze, nagyon sajnálom, hogy vége van. Megkaptuk ketten a Certificate-ünket, hogy elvégeztük a tanfolyamat és mellé tanárunk elbocsátó szép üzenetét. Igazán kedves volt, ahogyan beszélt rólam. Egyáltalán.... az emberek jöttek, és mindenki hozott nekem valami ajándékot.. Nem értem miért.... Én csak.... De én is kitaláltam valamit. Még otthonról történt indulásom előtt vettem egy turistáknak Budapestről szóló kihajtogatható képeslapsorozatot, hogy megmutassam, hogy honnan érkeztem. Ezt szétdaraboltam, hogy mindenkinek jusson egy-egy darab plusz az egyik gyógyszertárban nyomtattam egy-egy fotót mindenkinek a szülinapos képekből és ezt az egészet beletettem egy műanyag képtartóba. Persze amikor átadtam minden Budapestes képről el kellett mondanom mit ábrazol - naná angolul. :) Nagyon örültek neki. :)

Aztán megkértem Mayumi-t, hogy vigyen el engem is a metróig. Elbúcsúzni a várostól is. Még egyet metromover-eltem - na jó kettőt, mert visszafelé is. Sétáltam egyet a Bayside-on, megnéztem a kikötőt is, változott-e valami. Nagyon kevés hajó van a boatshow óta bent. A régi vitorlás visszaállt a helyére. Sajnos a kisbarátommal nem sikerült találkozni, aki megengedte, hogy körbefotózzam a hajót.  Visszafelé úton a parkon keresztül szerettem volna menni, kicsit ücsörögve a kedvenc helyemen. Azonban ez lehetetlen volt, mert az egész parkot lezárták. Azt mondták, valamilyen felújítási munkák kezdődtek. Nem igazán értem, hogyha a parkot újítják fel, akkor  miért nem lehet a köves részen, ha fordítva, akkor a parkos részen keresztül megközelíteni az óceánt, de nemigen lehetett vitatkozni az őrökkel. Így aztán körbe kellett kerülni az egész parkot. 

Ahogy a metrorail zötyögtetett hazafelé sorra jöttek az emlékek: itt a Vizcaya múzeum, ott egy jó kis 5 dolláros bolt, erre van a Calle Ocho, ott meg a sipkás házak... talán túlzásnak tűnik, de... szinte minden kőhöz köt valami kis emlék.... Nagyon sokat kaptam itt. Emberileg és élményileg mindenhogyan, ahogy csak lehet. Új barátokat hozott. Rengeteg új tapasztalást... Nagyon sokat tanultam... Csak remélni tudom, hogy lesz még folytatás... 

Az utolsó nap épphogycsak elértem a buszomat. :) Kivételesen pontosan jött. :) Még bekanyarodtunk az állatkert felé is, amikor egyszercsak megállt. Próbálta pörgetni a motorját, nem tudom, hogy a fékekkel volt valami gond, vagy a generátorral... mindenesetre eléggé úgy nézett ki, hogy gyalogolás lesz a dologból. Elnevettem magam... Amikor először kiléptem a házunk kapuján épp az állatkerthez vezető út sarkáig sétáltam, jó egy óra volt....lehet, hogy visszafelé is így fog működni? De aztán megemberelte magát a gépezet és legalábbis a szokásos megállóig eljutottunk. Elköszöntem az ismerős sofőrtől. Ma járt le a diákbérletem is...kihasználtam amennyire csak lehet. :) 

Mindenképpen be kellett csomagolnom és mérlegelnem tegnap. Sanda gyanúm valósággá vált: lesz plusz feladott csomagom... Egyszerűen annyi mindent kaptam, hogy nem hagyhatom itt őket... Na jó, gyűjtöttem néhány kavicsot meg kagylót is... igazán nem ez teszi ki a nagyját! :) 

Volt egy tervem. Szerettem volna busszal meg metróval bemenni a reptérre. Az emberek kezdik megszokni a dilijeimet itt is, ennek ellenére váltig erősködött az egyik osztálytársam, hogy a felesége egy órával később érkezik Chile-ből, ne vicceljek tényleg kivisz. Előtte még Zsuzsáék is felajánlották, de nem akartam, hogy eljöjjenek csak ezért a munkahelyükről. Monica-nak a két gyerekért kell ebben az időben iskolába és bölcsödébe mennie, így nem volt esély arra, hogy kivigyen ő.  Szóval... a bőség zavarával küzködtem az ajánlatok között,, de én kitartóan metrózni szerettem volna. Ezzel azonban, hogy négy csomagom lett három helyett az esélye ennek a nullára csökkent. Végülis osztálytársammal beszéltem meg, ha tényleg megy a nejéért, akkor üsse kő, jöjjön el értem. Közben este kaptam egy mailt Zsuzsától, hogy nem mennek dolgozni ma, úgyhogy ha mégis másként döntenék kivisznek. 

Végülis Zsuzsát választottam megköszönve osztálytársam kedvességét. Nagyon megkedveltem őket, nagyon fognak hiányozni. Tiszta szívből kívánom, hogy egy hosszabb barátság kezdete legyen, ami itt kialakult. :) 

Ma reggel ébredés után nekiestem a lakásnak és végigtakarítottam mindent, amit lehet, kimostam az összes cuccot és ágyneműt, ami még koszos volt, A szárítógépet nagyon megszerettem. Két óra alatt mosással szárítással együtt elrakhatóak a ruhák. Szívesen használnék otthon is valami ilyesmit, baromi jó dolog. Végülis elkészültem mindennel, most itt ülök az ágyamon. Este 8-kor indul a gép, 5-re kell kiérni a reptérre. Zsuzsa kettőre jön értem. Jó hosszú éjszaka és nap lesz. Legközelebb már otthonról jelentkezem. 

Az utolsó hétvégém volt itt. Teljesen másként terveztem, mint ahogy sikeredett. Igazság szerint azt hiszem, most jutottam el oda, hogy egy kicsit elfáradtam a sok menésbe. Ennek ellenére ez a bejegyzés egy fotókban gazdag bejegyzés lesz, ezt megígérhetem. :) 

Pénteken elindultam a városba, hogy az első hajóval kimenjek az olyannyira vágyott búcsúhajócskázásra és persze városfotózásra. Az időjárás azonban nem volt kegyes hozzám. Bár nagyon meleg volt, de olyannyira felhős az ég, hogy lehetetlen lett volna igazán szép fotókat készíteni. Vártam, vártam egy ideig, de déltől fogva a nap állása már nem jó a képkészítéshez, így úgy döntöttem, hogy talán majd egy másik napon megpróbálkozom ismét. Menetrendszerint megérkezett a delfinem, ami végigpásztázta a partvonalat. A nagy kapkodásban azért sikerült lencsevégre kapnom őkelmét. :)  Látjátok ott középen a hátuszonyát? :)

Már majdnem felszálltam a kedvenc metromoveremre, aminek az ajtó zárásakor elhangzó szövegét a tiszta beszéd ellenére sem sikerült 3 hónap alatt megértenem. Van benne egy mondat, ami érthetetlen számomra, úgyhogy rögzítettem a fényképezőgépemmel és majd lejátszom valami nálamnál bennfentesebb angoltudónak. 

Szóval ahogy közeledtem a metromoverhez, kiszúrtam, hogy a Baysidefront Park állomás mögött van egy Ross üzlet. Ezt ajánlották korábban már nekem mint olyant, ahol nagyon olcsón lehet márkás ruhákhoz,meg mindenféle egyéb dologhoz jutni. Ha létezik ruhavásárlásban antinő, ház én biztosan az vagyok, mert utálok próbálni, meg válogatni. Bár a hátizsákom eléggé húzta a vállamat, ránéztem az órámra és eldöntöttem, hogy túl korán van még, hogy a szobámban ücsörögjek, nézzük mit rejteget ez a bolt. Bátran állíthatom, hogy igazuk volt az ajánlóknak. Nem túl nagy lelkesedéssel, de belevetettem magam a cuccok közé. Végülis tényleg találtam olcsó, tetsző és méretben is megfelelő holmit. Egyébként általánosságban véve elterjedt, hogy Amerikában az emberek elhízottak. Hogy így van-e vagy sem, ízlés dolga, mindenesetre itt az üzletekben legalább nem a 36-os méret a legnagyobb. Igaz, hogy láttam nagyon kövér embereket is, de szerintem általánosságban véve semmivel sem másabb a testméretek aránya, mindt otthon. 

Vasárnap egy nagyon jó kis programnak néztem elébe: Zsuzsával elmentünk a Seaquariumba, de úgy, hogy az összes show-n résztvehessünk. Amikor első alkalommal voltam ott még a Go Miami Card keretében, akkor nagyon kevés időm, mindössze másfél órám volt. Csak egy show-t tudtam megnézni és szó szerint alsóig áztam a játékos kedvű delfinek miatt. Hát még a fényképezőgépem. Most készültem. :) 

Még mielőtt elindultunk volna a delfinek világába kis kitérőt tettünk Coral Gables-re a kedvenc süteményem irányába, ami a szombati Farmer Market-en elérhető csak. Rögtön be is tankoltam belőle hármat, kettő jó lesz majd ebédre nekünk, a harmadik meg csak úgy, hogy leteszteljem milyen másnaposan. (Ugyanolyan finom! :) ) A belépő vásárlásánál 50 %-os kedvezményt kapartam még az első alkalommal sorsjegyen, hát itt volt az ideje, hogy érvényesítsük a lehetőséget. 

Elsőként a Top Delfin Show-n vehettünk részt, ez volt, amit korábban is láttam. Semmivel sem nyújtott kevesebb élvezetet, és meg volt az az előnyöm, hog tudtam mikor jön a locsolós rész. Plusz jobb pozícióból sikerült néhány fotót elcsattintani. Ezek a palackorrúak bámulatosak. De az érzésem sajna ugyanaz volt, mint az első alkalommal. Túl kicsi helyen vannak és túl sivár lehet az életük. Hozzá kell tennem, szemmel láthatóan élvezték a "munkát", különösen, amikor locsolni kellett a nézőket. 

A következő a Flipper show volt, ami egy kicsit természetesebb környzetben zajlott, közvetlenül az óceán partján van kialakitva egy picike zárt öböl. Területileg is nagyobb mint az előző és életteret tekintve is .... delfinközelibb talán. Fantasztikus dolgokat produlált ember és delfin egyaránt. Tisztelem az ezekkel az állatokkal foglalkozókat, akiknek láthatóan különleges kapcsolatuk van barátaikkal/munkatársaikkal. Az idő előrehaladtával egyre nőtt a tömeg is, itt már szinte teltház mellett adták a műsort.

A harmadik show a fókáké volt. Nagyon szépen felújított helyen, iszonyúan intelligens trió dolgozott. Nagyon helyes jeleneteket dolgoztak ki. A fókák bizonyos értelemben ügyesebbek a delfinnél, hiszen a szárazföldön  - esetlenségük ellenére is - igen jól boldogulnak. A mókás bajszukat pedig külön kedveltem. Sajnos a színfalak mögött nekik is elég kevés hely jut és igen hangosak tudnak lenni, ha elégedetlenek valamivel. 

Testközelben

A negyedik show volt, amit legjobban vártam Életemben először látok igazi kardszárnyú delfint. Tudjátok, olyan Willy félét. .... Évekkel ezelőtt kaptam egy filmet David Attenborough által készített legjobb felvételek voltak aminek az egyik kazettáján többek között a kardszárnyú delfinekről esett szó. Momentán arról, hogy ezek a Willy féle jópofa és gyönyörű óriások nem véletlenül kapták a gyilkos bálna nevet. A filmen döbbenten néztük, amint csapatokba verődve, mintegy útönálló banda, hogyan választja szét ámbráscet anyjától a borját, hogyan nyomják víz alá (megfullad a "kicsi") és mindössze az alsó állkapcsát és a nyelvét fogyasztják el csemegeként... Lenyűgöző képek voltak, hihetetlen, hogy micsoda szerencséje volt a készítőknek mind a lehetőség, hogy sikerült rögzíteni, mind pedig annak tekintetében, hogy nem zavarták el őket a vadászó emlősök... Még ma is élénken élnek emlékezetemben a képek. Kítűnő felvételek, de figyelmeztetés, hogy ezek az állatok bármennyire is kedvesek és helyesek, veszélyesek lehetnek.

Nem okozott csalódást a várakozásom. Hihetetlenül szép és óriási volt a jószág... Jó nagy fogakkal. :) Ő - méreteinél fogva sem tudta annyira produkálni magát egy ilyen pici medencében, de a pacsáláshoz iszonyúan értett. Felejthetetlen élmény marad számomra a találkozás ez bizonyos. Néhány másik kisebb testű, nem palackorrú delfinnel van egy medencében. Nem tudom milyen "márkájúak", de a színezetük nagyon szép volt. 

Hát Ő az kérem szépen! :)

Bölcs döntésnek bizonyult, hogy a hátsó traktusból fotóztam, mert - noha nem a fő helyről, de vízmentesen megúsztuk az egész napot. Ez utóbbi helyszínen szerintem a legfelső sor se nagyon maradt szárazon. Emlékeztek rá a pici delfin mekkorát pacsál? Hát ez ekkorát:

Volt még egy számomra nagyon kedves hely itt a Seaquarium területén. Előzetes jelentkezést követően be lehetett nevezni - aranyáron sajnos - víz alatti sétára. Ezt úgy kell elképzelni, hogy kapsz egy shorty-t - bocsánat rövidujjú/lábú búvárruhát - és a fejedre egy űrhajósokéhoz hasonló sisakot, amin keresztül kapod a levegőt. Utána besétálsz egy létrán keresztül egy elég nagy medencébe, ami teljesen tele van a tengeri élet szereplőivel: a murénától a különböző rájákig, a tekitől kezdve a csoportosan élő halakig, és két tekintélyes méretű jajj, nem jut eszembe a neve... ha rajban van, akkor még kicsik, de hosszúkás, méteren felüli példányai már egyedül uralják a terepet. Tekintélyes fogaik vannak, ha valaki nem tisztelné a felségterületüket, akár a búvárt is megkergetik.... Attis, hogy is hívják őket? 

Na mindegy, ha eszembe jut, akkor majd beírom. No szóval  sétálgathatsz közöttük csoportosan persze. Közben etetik őket, igy mintha hallevesben úszkálnál. Szerintem ez még annak is emlékezetes, aki egyébként scubadiver-ként tényleg látott természetes élőhelyen hasonlót. Közben eszembe jutott, barrakudák. 

Igen, jól látjátok... az ott egy termetes muréna...

Gyönyörű nap volt! :))))

Vasárnap Tonja mamát kísértük ki a reptérre. Reggelire még csináltam egy kis rostonsült husit csak úgy búcsúzóul. Igen jóra sikeredett, már két napja érleltem. Nagyon tetszik ez a benti grillsütő, persze parázson jobb, de így meg egészségesebb. És nem függ az időjárástól sem persze. Szóval csapatostól kikísértük a reptérre. Gyakorlatilag az egész nap ráment. Gyakoroltam péntekre. :(

A csomagolást is próbálom gyakorolni, de egyenlőre nem sok sikerrel... foggggalmam sincs, hogy viszem haza a cuccaimat, annyi van. :) És még azt hittem, hogy hazafelé kevesebb lesz, mint idefelé jövet. :) Még 5 nap.. igazságszerint már csak 4...

Hűűű, hol is kezdjem.... Annyi minden történt...

Előszöris azzal, hogy megírtam az egész bejegyzést és az utolsó mondat után elszállt. :( Újra kezdhetem  az egészet előlről, pedig többször is mentettem közben. :( Ezt csak azért nem szeretem, mert szinte lehetetlen újra ugyanúgy leírni. :(  No mindegy, ez van. Megpróbálom újra...

Na szóval... miután az elmaradt utazás helyett barangoltam egy kicsit a városban igen mozgalmas hét következett. Nem csupán Valentin nap, aminek itt vannak hagyományai, hanem a születésem napja is. Mi régen az iskolában és később a munkahelyen is azzal a hagyománnyal éltünk, hogy az ünnepelt valami aprósággal, csokikával, sütivel, innivalóval kínálja a társait. Annyira kedvesek, aranyosak és segítőkészek itt velem a társaim és egyébként is Valentin nap van, nem akartam ezzel a hagyománnyal szakítani. Vettem egyet a kedvenc sajttortámból a Walmart-ban és szünet előtt szót kérve meséltem a megvendégelési történetről. Ők tudták már, hogy szülinapom van, mert az egyik osztálytársammal korábban beszélgettünk egy eset kapcsán a dátumokról és nem felejtette el.  Igen kellemes szünetet töltöttünk el beszélgetések közepette. Igazság szerint ezen a napon suli után el akartunk menni egy közeli kajáldába, de házigazdám megkért, hogy korábban kezdjük az otthoni vacsorát, igy el kellett jönnöm haza. 

Itthon aszaltszilvával és meggyes öntettel készített aszalt szilvával töltött husit csináltam és ha valakinek nem jönnének be az édeskés ízek, egyszerű rántott hús is készült ami tudom, hogy korábban már ízlett nekik. Köretként krumplipüré illet hozzá legjobban. Igenám, csakhogy nincs krumplinyomó. Láttam már valahol egy helyen, de nem gondoltam,hogy szükségem lehet rá, meg néha rejtett tartalékként Monica-nak is vannak nem látható konyhafelszerelései is. De itt többnyire porból csinálják, nem foglalkoznak a főzéssel. Visszakanyarodva a krumplihoz, kiderült, hogy tényleg nincs Monica-nak krumplinyomója, úgyhogy igyekeztem a lehető legpuhábbra főzni a burgonyát. Ezt követően kitaláltuk, hogy mozsártörővel próbálom megsemmisíteni a még életben maradt krumplikockákat. Ez nem kicsit érdekes mutatvány egy porcelán tálban márvány rúddal kocogtatni. Végülis balesetmenetesen elkészült a krumplipüré, jobb lett, mint gondoltam. :) Finom rijoa-i spanyol bor is került az asztalra, 

Egyszer csak megjelent egy csokitorta zenélő gyertyával, és igazándiból is meghallgatthattam a hepi börzdéj-t angolul. - no persze kicsit spanyolul is. Ez a hét az ünneplések hete volt egyébként, de erről még egy kicsit később.

Szombaton elég későn indultam, de bementem Downtown-ba, egy sziget felfedezésére, ami nagyon megtetszett, amikor a trolley bekanyarodott rá. Ez pedig a Brickell Key volt. Az aprócska sziget tele van felhőkarcolókkal, de végre volt eszük a tervezőknek: a sziget körbejárható/futható. Kitűnő fotózási lehetőség nyílt a belvárosra, a Miami River-re. Ücsörögtem egy jót az egyik padon - végre az óceán partján. Nagyon klasz kis hely, de a lakások árai szerintem kb a felhőkarcolók magasságának megfelelő. Igazán furcsán érzem még ma is magam néha, ha olyan helyen sétálgatok, ami eddig csak képernyővédőként jelent meg a laptopomon. Ez is egy ilyen hely volt.

Később még besétáltam Baysidera végig az óceán partján. Már javában folyt a kikötőben a Miami International Boatshow, Rövidesen hazafelé vettem az  irányt, mivel elég késő volt. Gondoltam hogy azért még ücsörgök egy kicsit a Bayside melletti parkban a kedvenc helyemen. Amint ott ücsörögtem egyszercsak azt hittem nem jól látok. De aztán mégis. Egy delfin "kolbászolt" vagy 10 méterre tőlem a vízben módszeresen átkutatva a tengert szépen lavírozott dél felé. A szám tátottságán kívül csak a lassúságom volt a nagyobb, így fotón nem sikerült megörökíteni a dolgot, de nagyon-nagyon feldobott. Nem gondoltam, hogy ilyen közel a parthoz egy nagyvárosban is feltűnnek. Élek a gyanúperrel, hogy amit annakidején a napkeltés fotózásnál láttam bizony az is inkább delfin lehetett és nem cápa. Szegénynek egyébként eléggé cakkos volt a farokuszonya.

Másnap korán indultam, mert el szerettem volna jutni South Beachre a boatshow-ra. Fél tízre már az 5. utcánál voltam. Gyalog sétáltam fel a 17. utca fölötti részre a Washington Avenue-n a kiállítás területéig. Nem sok képet csináltam, mert eléggé sok ember volt és nem is volt igazán jó pozíció a fotózáshoz. Két napja egyébként nagyon hideg van, hajnalra leesik a hőmérséklet 10 fokra és a tegnapi 18 fokos szeles hideg nap után jól esett a 23-24 fok. Azért árnyékban nem volt melegem. Jó tudom, otthon örülnének fele ennyinek is, de azt hiszem a belső klímaberendezésem meg fogja sínyleni rendesen a hazamenetelt. 

Ez a nap már a búcsúzkodásé is egy kicsit. Nem valószínű, hogy mégegyszer kijövök ide a hátralévő időmben. Visszafelé úton megálltam egy kicsit az Ocean Drive és 14. utca sarkánál, végigjátszottam fejemben a jelenetet újra a Miami Vice-ból, aztán vigyorogva a beach felé fordultam megölelgetni egy kicsit az óceánt is. Igazán hozta a formáját. A szél miatt fehér habosra bodorította ruháját és mosta a partot rendesen. Leültem a homokba és hallgattam a morajlását. Jó volt. Éreztem a nap melegét. Nem volt túl erős, nagyon jól esett. Jobbomon egy amerikai zászló mintájára festett életmentő bázis. Bár a vízbe kevesen merészkedtek be, a parton meglehetősen sok ember volt. Perceket töltöttem így, magamba szívva a feelingjét. 

Később magyar szóra lettem figyelmes. Egy anyuka kisgyermekével beszélgetett. Megszólítottam őket. Perceken belül kibővült a társaság. Kiderült, hogy másfél éve Fort Lauderdale-ben élő családdal sodort össze a sors, akik épp náluk lévő rokonkislánynak mutatták meg a helyet. Rövid beszélgetés után tovább indult mindenki a maga útján.

Én visszatértem az Ocean Drive-ra és folytattam utamat az 5. utca felé. Úgy emlékezem nem beszéltem még az itteni egyik érdekességről. Legalábbis az otthoniakhoz képest. Itt teljesen ... hogyismondjam.... elfogadott a "másság", hogy divatos szóval éljek. Valahol olvastam, hogy mostanában lesz itt is a meleg büszkeség felvonulás, meg egyéb rendezvény is. A turista információs központban található prospektusos falon simán megtalálhatóak a melegbárok reklámai és az utcán is jól felismerhetőek zászlajukról. Alighanem valamiféle rendezvénybe csöppenhettem bele, mert az egyik Ocean Drive-i melegbárnál épp műsor volt, néhány beöltözött ember adott műsort nem kis derültségre. Nagyon jópofák voltak (bár szerintem szörnyen néztek ki. :) )

A Lamborghini kollekcióm kiegészült a citromsárga színnel, igy épp a hatos sorszámnál tartok, amivel itt összefutottam, sőt egy Viper-t is sikerült lencsevégre kapnom ezen a napon. Ez itt épp egy Ferrari. Sárgában se néz ki rosszul.. Más világ...

Igyekeznem kellett hazafelé, mert ma Tonja mama tartotta búcsú hétvégéjét, jövő vasárnap megy haza Kolumbiába. Ez alkalommal avattuk fel a Monica által beszerzett lakáson belül használható barbecue felszerelést és a csokiszökőkutat is. Akadt egy üveg finom ausztrál bor is az asztalra, úgyhogy degeszre ettük ismét magunkat. Tonja mama megosztotta velem a steak sütés rejtelmeit - kifejezett kérésemre, ugyanis nagyon finoman csinálja. Ha hazamegyek szeretném meghívni barátaimat - halljátok?! - egy jó kis steakre (hogy jó-e az majd akkor derül  ki, de a fűszereket már megvettem hozzá! :) ) 

A hétvége itt még nem ért véget. Hétfőn az Elnökök napja volt, ami fele-fele arányban munkaszüneti nap. A sulikban és az állami munkahelyeken szünet van, a többin nincs. A mi sulinkban sem volt tanítás, úgyhogy egy újabb lehetőség a csavargásra. Már előző napokban egyeztettünk azzal a nénivel, aki hosszú évekkel ezelőtt települt át Magyarországról ide és meglátogattam amikor volt autóm, hogy lányával együtt szívesen találkoznának velem mielőtt visszatérek. Most jött el az alkalom erre, de nem egy sima tallálkozásra került sor, hanem mindenképp el szerettek volna vinni valahová, ahol még nem jártam itt és szeretném megnézni. A Flamingo's Gardenre esett a választásom, mert nagyon szeretem a flamingókat és közel is esik hozzájuk. 

Csórikám nagyon fázott.. 

Délelőtt jöttek értem kocsival és egy igazán kellemes napot töltöttünk együtt. A Flamingo's Garden egy botanikus kert és egy miniállatkert keveréke. Csodálatos trópusi növényzettel, óriás fákkal és egy pici házzal a közepén, amiben a kert alapítói éltek egykoron. Ma múzeumként funkcionál korabeli berendezési tárgyakkal. Jópofa dolog volt, hogy a házban mesélő önkéntes megkérdezte a komód méretű dobozról a fiatalokat, hogy az micsoda. Néma csend, aztán valaki az "idősebb" korosztályból bátortalanul megjegyezte: "rádió". Mire az önkéntes: a régi Ipod. Majd megmutatta, hogy az állomáskereső kijelzőjének dobozhoz képest apró mérete épp megegyezik egy Iphone méretével. Tovább haladva újabb kérdés hangzott el egy régi írógép előtt, de ez végképp feladta a leckét a skacoknak. Tök fura, hogy alig valamivel volt másabb az írógép, amint..... nem is fontos hány évvel ezelőtt tanultam gépelni, ők pedig nem id tudják micsoda.  

A kertben épp nászukat tartották a pávák. Volt hogy egyszerre hárman is rezgették csodálatos tollazatukat.Igazán jó fényképalanynak bizonyultak. 

Nem kis szerencsénkre épp azon a részen voltunk a nénivel, ahol egy zárt térben tartózkodva a madarak szabadon voltak körülöttünk,  és megérkezett a kaja. Sajnos igazán jó fotót nem sikerült csinálni a jelenetekről, de páratlan élményt szolgáltattak az esetlen pelikánok, a szemtelen sirályok, a kecses gémek, a rózsaszínű kacsacsőrű gázlómadarak... Megszokták az emberek közelségét, teljesen közel engedtek magukhoz. 

A hely menhelyként is szolgál sérült madaraknak és ez lehetővé teszik, hogy különböző baglyok, sólymok, sasok és más egyéb gyönyörű repülő kreációi a természetnek közelről megcsodálhatóak voltak. Volt olyan, amelyik már 10 éve élt a helyen. Ő egy pici bagoly:

De találkoztunk pajkosan játszó vidrákkal, kihalás szélén álló közepes macskákkal, az elmaradhatatlan alligátorral és persze a flamingókkal. Valamiért nagyon szeretem ezeket az egyébként meglehetősen maguknak való madarakat. Gyönyörű színük és tollazatuk van. A környékükön rengeteg fehér színű kis termetű gázlómadár is volt, a  nevüket nem tudom sajnos, pedig nagyon gyakori itt. Az egyik különösen ... finoman szólva is pofátlan volt, de legalább nem maradt éhen az biztos. Vannak kihelyezve madáreledelt szolgáltató pénzbedobós gépek. Az egyik ilyen gépre cuppant rá a madár. Ha valaki ment a géphez eleséget venni, akkor madarunk odament és simán kézből vette ki a részét a maroknyi eledelből. A nagyobb részét lehetőleg. :) Hát.... aki mer az nyer...

Estére meghívást kaptam egy francia étterembe. Ez volt az első alkalom, hogy kipróbálja a híres könyhájukat. Bár  előre szóltam, hogy a csigákat élőben szeretem. No nem megenni. :) De nagyon ízletes grillezett kacsamellet szolgáltak fel barack öntettel. Édes krumpli volt hozzá a köret, ami előszörre fura volt a narancssárga színe és az édes íze miatt, de miután tisztázódott, hogy ez a krumpli nem az a krumpli, elfogadhatóbb volt a számomra. Alapvetően kellemes ízharmóniát adött. 

Aztán keddtől vissza az iskolapadba. Történt velem még egy ... nem is tudom már hogy mondjam... kedves eset. Mióta itt vagyok azóta nagyon tetszik nekem Florida zászlaja. A vitorlások tetején láttam is kicsiben, olyan kb A4-es méretben. Most, hogy nézegetek souvenirokat gondoltam szívesen vennék belőle egyet. Igenám, de amerikai zászlót sok helyen lehet kapni, Floridáét sehol. Próbáltam érdeklődni utána, bíztam benne, hogy a boatshow-n esetleg kapok, merthogy hajó tetején van ilyen méret, de sehol sem tudtak segíteni. Interneten találtam ugyan, de olyan mértékben aránytalanul magas lett volna a szállítási költség miatt a kis zászló, hogy erről a lehetőségről egyszerűen lemondtam. 

Kedden suli után amikor beszélgettünk még a kapuban az osztálytársaimmal, megkockáztatva, hogy valaki ad valami okos ötletet megkérdeztem hátha valaki tudja hol lehet kapni. Volt aki megkérdezte tőlem, miért milyen a Florida zászló... No mindegy, semmi előrelépés. Tegnap reggel az egyik csoporttársam később érkezett, már javában ment az óra. Megjött, leült mögém, egyszercsak koppant valami az asztalomon. Egy doboz volt. Szerintetek mi volt benne???? Egy olyan Florida zászló, amilyent szerettem volna. Megpróbáltam kifizetni neki, de hajthatatlan volt, közölte, hogy ez az ő ajándéka nekem Floridából.... Egyszerűen nem is tudom mit mondjak... Lassan már egy utcanevet se merek kiejteni a számon.... 

Ezzel ismét elérkeztünk a valós időhöz. Tegnap még megtartottam a  második prezentációmat, ezzel hivatalosan teljesítettem az iskolai elvárásokat. Mára beszéltük meg, hogy az előző hétről elhalasztott kajáldás összejövetelt megtartjuk. A közeli Chili's-t választottuk és hatan átvonultunk az étterembe. Bábeli zűrzavarban lehetett hasonló érzése az embernek, mert rajtam kívül mindenki anyanyelve spanyol, így számukra természetesnek hatott, hogy azon beszéljenek, viszont állandóan bökdösték egymást, hogy angolul folyjon az eszmecsere, hogy ne maradjak le semmiről sem. Igy amikor keresztbe beszélgettünk a spanyol teljes keveredésbe került az angollal és ha magyar szót tanítottam még a magyar is megjelent természetesen. A kaja után egyszercsak megjelent egy igazán finom jókora süti, hat kanállal és a pincérlányok rákezdtek a Happy birthday-re, amit átvettek a társaim sőt az egész étterem is..... Nem jutottam szóhoz... magyarul se.... A drága lelkek már múlt hétre megszervezték a dolgot, de miattam el kellett halasztaniuk. Bátran mondhatom, hogy meglepetés partynak is felért a dolog. :) Rendesen megmelengette a lelkemet.  Tényleg hihetetlenek azok a dolgok, amik itt történnek velem...

Hétvégére ismét vannak terveim, folytatom a búcsúzkodást a várostól. Remélem lesz lehetőségem végrehajtani őket. :) Már csak egy hetem van itt és indulok hazafelé. 

Egyszerre ismét két bejegyzés született, ha kíváncsi vagy az előzőre vissza kell lapoznod.. :)

Ez lesz valószínüleg a legrövidebb beszámoló New York-ról, amit írtak eddig blogban. Ugyanis a repülőjáratokat törölték a várható történelmi méretű hóvihar miatt. Délelőtt még mentek a gépek, délután már nem. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült találkozni volt általános iskolás osztálytársammal, férjével és barátaival,nagyon készültem rá, de az időjárás közbeszólt. Remélem lesz még legközelebb... Ez van.

Helyette tegnap sétáltam egy kiadósat A Govemrent Center Stationnál egy kiállításfélét találtam, ahol jelen volt maga Barack Obama is.

Na jó, nem személyesen, de ott volt! :).A belvárosban hol találtam egy európai stílusban készült katolikus templomot. Csináltam is néhány fotót persze. Milyen picinek tűnik a felhőkarcolók között...

Aztán átmentem - nem kis bonyodalom árán, ugyanis nem járt a metromover - South Beach-re, ahol meglátogattam a Holocaust emlékművet is. Eléggé.... sokkoló látvány időnként azt hiszem. Bár gondolom, hogy kifejezetten ez lehet a célja, mert itt nem nagyon tudnak, nem nagyon érzékelnek sokat ezekről a dolgokról.

Az emlékmű egy mesterségesen kialakított tavacska közepén - és félkörben - található, közepén egy ég felé kinyújtott kézzel. A kézen bevésett szám és emberek láthatóak messziről. 

Magát a kezet egy kőfolyosón keresztül érhetjük el, ahol halk zene hallatszik és a jelentősebb holokauszt színhelyek voltak feltüntetve. 

Beérve a kézhez igyekeznek megdöbbenteni az érkezőt. Nem kívánnak kommentet a képek: 

Érdekes és tisztelendő művészi törekvés, hogy kívülről nem látszanak, nem elborzasztóak amit lehet látni. Csak aki bemegy a falon belülre az találja magát szembe velük.  Mondjuk nem nagyon szeretnék egy olyan helyen lakni, ahol kinézve az ablakon mindíg ezek a képek fogadnának, főleg nem egy olyan híresen nyaralóhelynek kikiáltott helyen, mint amilyen ez is, ahová a legtöbb ember egyébként szórakozni, kikapcsolódni érkezik. De a szigeten jelentős területen helyezkedik el az Európából áttelepült közösségük, tehát az emlékmű  létjogosultsága is leginkább itt van. 

És hogy a végén vidám képekkel búcsúzzak mára: pálmafák, napfény, tenger és 30 fok... február 8-án. :)

Szegény New York-iak.... 

Már nem sok időm van itt hátra, hát ideje összeszedni a gondolataimat, hogy hová szeretnék még eljutni, ahol eddig nem jártam, vagy visszatérni ahhoz, ami nagyon tetszett. Az itteni „bakancslistámon” két hely is szerepelt, amit még az első Go Miami Card-os túrán jegyeztem fel az emlékezetemben: Coral Gables és Coconut Grove.

Szombaton elsőként Coral Gables látnivalóit vettem célba. A 137-es busz után a 24-eset javasolta a tömegközlekedési útvonaltervező. Bőszen integettem is az itteni szokás szerint, hogy vegyen fel, de továbbment egy kicsit. Én meg utána. Akkor derült ki, hogy ez itt a végállomása és a sofőrnek fél órás pihenője van, úgyhogy nem kell nagyon sietnem. Mondjuk csodálkoztam is, hogy került ide ez a busz, de csak rövid ideig tartott, mert itt bármi megtörténhet, ha busszal közlekedik az ember. Leülsz a megállóban és egyszercsak jön egy. Lehet hogy soká… Fölösleges a menetrend, úgyse tartják be.

No mindegy, szóval némi várakozást követően 2 perces késéssel el is indultunk. Felfedeztem egy új Walmart-ot út közben, majd a Colombus Road-nál lepattantam a buszról, hogy gyalog közelítsek első célpontom felé. Az odavezető út hihetetlenül szép. Nem tudom hány évesek lehetnek ezek a fák, de engem bárhányszor is látom mindig lenyűgöznek. 

 A fák méretét jól érzékeltetik az alattuk parkoló autók.

Rövid séta után elértem a   Biltmore Hotelt, ami tudomásom szerint az egyik legrégebbi szállodája Miami-nak. Gyönyörű állapotban van az általam is bejárt része. Mégis valahogy kicsit hűvösnek, barátságtalannak találtam. 

Tekintélyes méretű úszómedencével büszkélkedhet és persze elengedhetetlen a golfpálya errefelé. A belsejében bekukkantottam egy helyre, ami valószínűleg bálteremként szolgálhatott a korábbi időkben. Igyekeztek megőrizni a hangulatát.

Tovább sétálva sikerült megtalálnom a Venetian Pool-t, amit az 1920-as években alakítottak ki és próbáltak megőrizni a jelenkornak. Egészen hangulatos, jó nagy medencéje van és helyenként elég mély is, ahogy elnéztem a mércét. Az időjárás nem volt épp olyan, hogy kedvem legyen kipróbálni, de ez valószínűleg attól van, hogy már teljesen aklimatizálódtam az itteni viszonyokhoz, már itt is képes vagyok fázni, ha egy kicsit barátságtalanabb idő van.

Némi navigációs nehézséget követően megtaláltam a helyes irányt a városháza felé, ahol meglepetésemre egy helyi kis piacfélét találtam. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy egyszeri alkalmas kirakodás, vagy rendszeres. Eddig nem találkoztam „farmer market”-tel itt, tulajdonképpen ez hasonlít legjobban a hazai piachoz.

Különösebb csodák nem voltak, egy kivételével: volt egy péksütis, ahol végre először láttam két hónap után kenyérszerű kenyeret és még az illata is hasonlított rá. Mondjuk az ára aranyárban volt, főként a nagyságához képest. És ennek a péksütisnek volt egy péksütije – többek között – amit mandulás csokis töltetűnek nevezett. Nagyon csábító volt kinézete és illata is. Mivel épp dél körül járt az idő ezért úgy gondoltam, hogy a 3 dolláros ebéd igencsak megfelelő lesz nekem, ezért kértem egyet.  Valami Isteni volt!!!!! Ez volt az első kaja itt két hónap után, amiben nem éreztem végre a tartósítószer ízt, sőt kifejezetten nagyon, de nagyon finom volt! Tekintélyes mérete miatt a végét még így is alig sikerült letuszkolnom. 

Persze majszolás közben megnéztem magamnak a városházát is, majd a menyasszonyok utcája felé vettem az irányt. Ez a terület arról híres, hogy minden esküvővel kapcsolatos üzlet megtalálható. Szerintem förtelmes ruhák voltak a kirakatokban.. Na jó, mondjuk úgy, hogy nem az én ízlésemnek megfelelő. Egy telejesen új városközpontot kezdenek kialakítani.

Aztán buszra szálltam, majd metróztam egyet egészen Coconut Grove-i megállóig. Kisétáltam az óceánpartra, ahol szemügyre vettem a korábban már keresett „sipkás” épületeket. Sétáltam egy jó nagyot a kikötőben, amik továbbra is a szívem csücskei. Itt egy hajóparkolót láthattok:

Egészen feljutottam a Vizcaya Múzeum déli csücskéig, ahol kellően elfáradva Trolley-ra ültem. Bekukkantottam még a Goverment Centernél lévő Könyvtárba némi információért, majd kellően kifáradva – szerintem közelebb volt a mai kilométerem a 20-hoz, mint a 15-höz – hazaindultam. Ezzel még séta közben találkoztam. Egy toronyépületet bontott egy daru. Akkora zaja volt, mint egy-egy robbantásnak, mikor elérte a nagy golyó az épület szerkezetét:

Magunk között szólva…. ha rajtam állna, hogy hol laknék szívesen itt Miami-ban, biztos, hogy e két hely közül választanék. Elképzelhetetlenül drága hely mindkettő egyébként, ez a veszély nem fenyeget. De ez a két hely tetszett legjobban a házak, az elhelyezkedésük és a zöldterület aránya és milyensége alapján legjobban.

Egy házikó Coral Gables-en

Valahogy elviselném, ha ezt kéne néznem Coconut Grove-on az ablakomból.. :)

A metrón felújítások voltak hétvégén, ezért eléggé…. ritkán jártak. Igy pont lekéstem a buszomat és 50 percet kellett várni a másikra. Már éppen dünnyögni kezdtem magamban, hogy tök jó, megint majd egy óra semmittevés, amikor a padon ülő egyik fickó arrébb csúszott, hogy nekem is legyen helyem. Öt perc múlva már a banánját ajánlgatta. Persze nem kértem. De kérte a másik oldalán ülő fickó. Pillanatok alatt beszélgetésbe elgyedtünk ott hárman. A következő 5 percben kaptam egy névjegykártyát a mellettem ülő perui fickótól, aki közölte, hogy ha a Matsupitshut akarom látni, akkor vendégül lát otthonában, egyébként pedig egyedül él és a telefonszámán nyugodtan felhívhatom. Mindezt spanyolul (mutogatva) persze, mert a szia-hogyvagy-on kívül nem beszélt angolul. Magamban szétröhögtem az agyam persze, de igyekeztem visszafogni magam. A figyelmem teljesen a másik fickó irányába fordult, akiről nem sokkal ezt követően kiderült, hogy nyugíjas New Yorki zsaru.  Seperc alatt volt miről beszélgetnünk. Miután megérkezett a busz nem sokkal később le is szállt. Sajnálom, hogy nem maradt hozzá semmilyen kapcsolat, biztosan beszélgethettünk volna még néhányszor vele.  Az összes menetrendes hátrány mellett ez az, amit szeretek a buszozásban, hogy az emberek nagyon nyitottak és beszélgetősek, néha szinte klubhangulat alakul ki egy-egy úton ismeretlen emberek között.

Vasárnap családos látogatást terveztünk a mellettünk lévő Miami Zoo-ba, ami elég nehezen akart összejönni, a végén a nagymamával és Alexanderrel indultunk útnak hárman. Monica eldobott bennünket a bejáratig kocsival. Előre jeleztem fotózási szándékomat és azt, hogy sok gyaloglás lesz, ha elfáradnak nem probléma, hogyha előbb haza akarnak menni, mint én. Persze a fiúcska félúton elfáradt/éhes/szomjas volt majd fordított sorrendben, mire sikerült alkut kötnöm vele. Ha a hátralévő időben nem nyafog tovább, akkor a végén körbe megyünk a monorail-lel is, amivel eredetileg ő meg akarta nézni az állatkertet. A monorail egy lassú mozgású kicsi magasvasút féle, ami a lombok magasságában megy körbe az állatkerten.

Meg kell, hogy mondjam az állat kert egy kicsit csalódás volt a számomra. Igaz, hogy hatalmas területen fekszik, gyönyörű dús növényzettel – ez itt a természetes – de állat alig-alig volt benne, sok területről hiányzott, vagy csak  egy-egy példány volt belőlük. Az állatok tekintetében kitűnő helyük volt – amit annak idején a Seaquariumnál hiányoltam – csak épp nem volt igazán élvezetes a látogató számára. Ráadásul a különböző területek állatait különböző területeken tartották, és a kettő között elég nagy távolság volt, ahol semmilyen látványosság nem volt. Szóval… a budapesti állatkert összességében véve szerintem szebb.

Busszal mentünk haza az állatkerttől. A 10 éves fiúcskának ez volt élete első buszozása. Megmutattam neki hogy kell megetetni az egydollárost a vezetőnél lévő géppel, én hogyan érvényesítem a bérletet és mire jó a communication cord – jelezni, ha le akarok szállni. Végre én adhattam tovább valakinek a két hónappal ezelőtt szerzett tudásomat. 

Hétfőn megtartottam az első prezentációmat a nyelvsuliban, természetesen angolul. A Camino-t választottam témának, volt hozzá elég fotóm és információm is a powerpoint-os bemutatóhoz. Kb a második képkockánál fel kellett adnom az előre megírt változatomat, ugyanis a suli számítógépén önálló életre kelt a pps anyagom és magától elkezdett lapozni. Én meg 10 másodpercenként vissza. Persze mindemellett angolul kellett áthidalni a zavart. És ha ez még nem elég, akkor a zenével meg nekem sikerült balfácánt játszanom, ugyanis az előre megírt szöveg az én laptopomon volt és a zene is onnan ment. Elfelejtettem a zene indulása után átteni a kurzort a szövegre, így amikor görgetni akartam a szöveget, no akkor a hangot sikerült feltekernem. Szóval volt egy kis káosz. Innentől kezdve meséléssé alakult az egész. Kissé csalódottan ültem vissza a helyemre, mert olyan szép kerekre összeállítottam az anyagot és nem tudtam elmondani úgy, ahogyan szerettem volna.  Végülis sok kérdést kaptam, tapsot is a végén, sőt a suli előtt még fél órát beszélgettünk a témáról, tehát nem lehet panaszra okom. Tudományosra akartam venni a figurát, de spontán mesélés lett.  Aztán vigyorogtam magamon egy sort. Ugyanaz történt velem, mint ami a Camino-n is: terveztem és pikk-pakk arra volt jó, hogy a második képtől magától menjen a történet. Talán így van ez jól! 

A követező hétvégére New York-ba készülök. Nemrég kaptam a hírt, hogy jelentős hóesésre lehet számítani, úgyhogy ez a hétvége is lehet, hogy spontánra sikeredik, mint a prezentáció. Ha kíváncsiak vagytok rá hogy mi lett, majd a következő bejegyzésben elmesélem.

Mozgalmas hétvége után vagyok. Szombaton Zsuzsával tekeregtünk. Elsőként a Fairchild-ot vettük célba. Már az előző látogatásunkkor kiszúrtuk (azt hiszem.. nem biztos vagyok benne, hogy ezt is ő szúrta ki sasszemmel) hogy ezen a hétvégén csokoládé fesztivál lesz. Már akkor is lelkendeztem egy sort, most itt volt az ideje, hogy kielégítsem kíváncsiságomat. 

A Csokifesztiválon nem pusztán a "hogyan lesz a fán lévő termésből csoki" folyamatát ismerhettük meg, mindenféle látnivaló és édesség is volt. Zsuzsa bevállalós volt és megkóstolta a kakaófa termését felbontás után. A sárga színű gyümölcsben középen lóbabnyi, kocsonyás anyaggal körülvett, világos színű "bab"-ok voltak. Azt mondta, hoyg a zselés anyag gyümölcsízre emlékeztette, de nem sikerült meghatározni, hogy melyikre. Nem volt szabad beleharapni, csak szopogatni lehetett. Aztán szárítják a letisztított nagy magot, majd kiszedik belőle a kakaóbabot. Azt újabb három napig szárítják napon pörkölés előtt. Remélem jól emlékezem a folyamatra. A pörkölés utáni eredményt már én is megkóstoltam, egyértelműen étcsoki íze volt. Az összes édesítés és egyéb eljárása az édesiparnak, vagy művészi csokoládégyártásnak csak ezután következik. 

A fesztiválon jelen voltak azok az országok, akik vezető kakaóbab termesztők. Nem csak kakaójukat, hanem egy-egy jellegzetes ételüket is magukkal hozták, amit kóstolgatni/vásárolni lehetett. A legnagyobb kakaótermelők között említeném kishazánkat. Merthogy megtalálható volt a kürtős kalács és a bejgli is. A kürtős kalácsossal magyar nyelven beszéltünk egy-két szót, de a másik helyen csak jeleztük az afro-amerikai hölgynek, hogy ismerős a diós és a mákos bejgli is. A "csokigyár"-ban pedig különféle ízesítésű színezésű, formájú csokikat lehetett kóstolni, csokiszökőkutat bámulni, szóval.... az egyetlen akivel nem találkoztam és hiányzott a képből az Gombóc Artúr volt. 

Volt még egy jópofa dolog, mexikói El Mariachi-k adtak rövid ízelítőt népviseletben hazájuk repertoárjából. Az egyik szám előtt letették hatalmas karimájú kalapjaikat a földre, majd az egyik felvette és a nézőközönségből kiválasztott lány fejére tették. Ami ez után következett, azt szerintem a lány nem fogja elfelejteni: igazi szerenádot adtak neki, mégpedig a javából és eltartott jónéhány percig. Fantasztikus hangjuk volt és nagyon jó hangulatot teremtettek. 

Sétáltunk egy kicsit a parkban, ahol ismét tanúja lehettem Zsuzsa hihetetlen figyelmének. Komolyan, olyan a szeme, hogy vele megyek vadászni, ha egyszer erre adnám a fejemet. A ligetes részen kóborolva egyszercsak szólt, hogy ott van egy varánusz. Nagynehezen észrevettem. Azt mondja nem is egy, hanem kettő. Nem látom sehol... Sőt három!  Tök rossz helyen kerestem, egymás hegyén-hátán volt a három fickó. Épp lazázott az egyik, a hasmánt a faágon, lábai a levegőben lógnak. Aztán miután megmozdult a másik kettő, akkor látom ám, hogy tényleg hárman vannak. Néhány fotó után illett őket becserkészni a másik oldalról is, Ott egy gyönyörű vöröses tarajút sikerült a fűben modellkedésre bírni. Közben szólt Zsuzsa a másik oldalról, hogy ott meg egy alligátor van éppen. De tök jó, mert itt sehol sem volt kiírva, hogy alligátorveszély van.... Alligátor úgy gondolta, hogy jobb neki a vízben, mi meg úgy, hogy jobb, ha tovább állunk. :)

A képen három varánusz is látható!

A csoki kóstolgatás és varánusz fotózás után itt volt az ideje egy kis sétára. De előbb még összefutottunk Supermennel pár szó erejéig. Nem akartuk szolgálat közben zavarni (épp egy házra vigyázott), úgyhogy hamarosan odébbálltunk.

Zsuzsa javasolta, hogy talán nézzünk akkor ki a Key Biscayne-re és mivel nekem is tervben volt ez a sziget egyáltalán nem tiltakoztam. Aztán meg hálát adtam az égieknek. Már itt vagyok két hónapja, de megint beleestem abba a hibába, hogy rosszul becsültem meg a távolságot. Úgy voltam vele, hogy majd kimegyek a világító toronyhoz, nem olyan nagy a sziget... Aha... azért roppant mód örültem beszélgetés közben, hogy Zsuzsának kocsija van, mert nem mondom, hogy lehetetlen lett volna eljutni, de.... nem kellett volna altatni utána az biztos. Egyébként így se kellett. Miután leparkoltunk a kocsival kisétáltunk az óceán partjára. Na ez már közelebb állt az én parti elképzeléseimhez. beach ez is, de ez már természetesebb környzet, mint South Beach volt. 

Természetesen szandál le, irány a víz. Kicsit hűvösebb, mint decemberben volt, de nem vészes, hamar meg lehet szokni. A nadrágom persze megint térd föléig vizes lett, de hát itt hamar megszárad. Körbefotóztam a világítótorony épületét meg a partot is rendesen, majd tovább sétáltunk egész hosszú időn keresztül. A beach-et elhagyva a horgászok paradicsoma következett. Klasszul kiépített kiugrókról többnyire egy tekercs damillal és horoggal horgásztak. Halat ugyan nem láttunk fogni, de néhány trombitahal meg egyéb kisebb, csoportosan élő hal látványával tiszteletét tette előttünk. Ja igen és még volt valami, amitől ledöbbentem. Életemben ekkora vörös tengeri csillagot, mint amilyen nagyot (kettőt) láttunk itt, még sose láttam. Biztos vagyok benne, hogy az átmérője kellett hogy legyen félméter, mi ugyanis jócskán a víz felett voltunk, a víz alattunk eléggé átlátszatlan, de  3-4 méter lehetett. Hatalmasak, vastag karúak és pirosak voltak. Előjött azonnal a búvárénem és marhára szerettem volna közelről megvizsgálni a lényüket. :)

És hogy rend a lelke itt is mindennek: ki találja ki, hogy ez micsoda?

Neeem, nem egy elhagyott periszkóp darab...Aki arra tippelt, hogy ez bizony egy horgoknak való szemétkuka, na az tippelt jól. Ez is egyfajta szelektív hulladékgyűjtési mód. :) 

Addig-addig sétálgattunk, amíg eljutottunk egy névtelen, elég nagy méretű öbölbe, ahol elég sok hajó volt kikötve, vitorlások és szivar alakú versenyhajó egyaránt.

Azért itt is vannak nagyon nem normálisak. Szerencsétlen kutya 800 fokban felöltöztetve.... :(

Megnéztük az öböl túlsó oldalán egy gyönyörű mangrove erdőt is, ami körül klasszul lehetett kajakozni a vállalkozó szelleműeknek.

A sok sétától - na meg attól, na meg attól, hogy lassan naplemente közelített, szükségét éreztük némi harapnivalónak, így azonnali kipróbálásra került a kikötőben található egyetlen, méretes étterem. Mivel én a tengeri herkentyűkből a tintahalat szeretem és volt rántva, így egy dominikai sör kíséretében fogyasztottam el a vacsorámat. Nagyon finom volt! :) Az étteremnek valószínűleg egy bizonyos fajta tengeri hal sütve lehet a híres fogása, mert majdnem mindenki azt evett. Akkora volt, hogy a nagyméretű tányérokról rendre lelógott feje-farka az áldozatnak. 

Nemcsak a hal esett áldozatul, mi is. Kb ötven ember békésen fogyasztota a vacsoráját, amíg mi  össze-vissza csapkodtunk, meg vakaróztunk. Na jó, én jobban.. Csak egyet mondok mi volt: no-see-um. Már éppen örülni kezdtem, mert három hét telt el az első attack óta, és szinte alig látszottak már a pöttyeim. Most körbezabálták ezek a szemmel alig látható kis élőlények a nyakamat és mindkét alkaromat. Szóval megint rendesen vakaródzom. :(

Visszafelé ugyanazon az úton sétáltunk, mint idefelé csupán a naplemente tette handulatosabbá utunkat. Volt két mókus és néhány szitakötő is. Majdnem sötét lett, mire megtaláltuk az autót. Nem kellett altatni. 

Vasárnap újabb kalandokra álltam készen. Metróval elmentem a Brickell állomásig és onnan sétálva bejártam a Calle Ocho jórészét. Ez a hely, a nyolcadik utca a Little Havanna városrészben található és nevéből is adódik, hogy a kubai bevándorlók által sűrűbben lakott terület. Igazán különleges hangulata van, de tényleg. Nagyon tetszett.

A 15. utca magasságában van egy dominókert, ahol az idős kubaiak - férfiak és nők is - összegyűlnek és dominóznak, meg sakkoznak. A házakon kubai feliratok, a földön a Hollywood-i hírességek sétányához hasonlóan itt is csillagot kaptak a kubai csillagok.  Az utcán kubai zene szólt, szóval nagyon hangulatos volt minden.

Találtam egy templomot, először még nem tudtam pontosan milyen templom is, később láttam, hogy metodista. Épp szertartás volt bent. Nem mentem be, csak a bejárati ajtónál álltam és figyeltem mi történik. Egy fickó, papféle, kezében a mikrofonnal mászkált a padok között, embereket szólított meg, majd köszöntötte őket. Kicsit bohócmódon ugrált is a figura, teljesen jó hangulatot teremtett bent és aktívan foglalkoztatta a padban ülőket is. Láthatóan élvezték. Szabadon érkezhettek közben és mentek is el néhányan. Engem is be akartak invitálni, de mondtam, hogy "no hablo espanol" így nem noszogattak tovább. 

De megtalálható az utcai grafiti is, de ezen formája egészen elfogadható számomra.

De a híres tradicionális kubai szivar sem lehet hiánycikk az itteni utcákon:

Meg volt az első negatív tapasztalatom is Miami-ben, erre két hónapot kellett várni, úgyhogy egy szavam se lehet.  Már visszafelé úton voltam a városközpont felé - gyalog persze - amikor eldöntöttem, hogy valamit kéne enni, mert ha kimegyek újra Key Biscayne-re, ott nem biztos, hogy fogok. Az 5. Ave magasságában járhattam, ahol volt egy nyitott kajálda, természetesen kubai dolgokkal. Gondoltam a kubai szendvics eddig bejött, hol máshol ehetnék autentikusabb helyen, mint itt, hát kértem egyet, meg - ha már vasárnap van - egy kis Heineken-t. A végén meg a  számlát... Lementem hídba...20 dollár 14 cent volt. Azt hittem valami tévedés, mert a sör 4 dollár azt tudom, de egy szendvicsért.... Elismerem, hogy nagy és finom volt, de nem egy főzött étel, vagy ilyesmi.... Kifizettem, de őszintén szólva keserű szájízzel. Tény,hogy elkövettem azt a hibát, hogy nem kérdeztem meg a szendvics árát, de máshol ez 6-7 dollár körül szokott lenni. Eszembe nem jutott, hogy egy ilyen helyen ilyen árat kérhetnek érte. A számla ott volt nyomtatva, így mese nem volt, leróttam az összeget.

Egy darabig még morgolódtam a történeten, eszembe jutott amikor otthon hallok turisták átveréséről, most úgy éreztem én vagyok hasonló cipőben, még ha nem is olyan mértékig, mint amit Pesten hall az ember. De eldöntöttem, hogy nem engedem elrontani a kedvemet és visszatérve a Brickellre a B jelű busz felé vettem az irányt. Key Biscayne-nek van egy másik híres beach-e is, ez pedig a Crandon Parknál van. Bosszúságom ellentételezéseként két nagyon kedves emberrel sikerült összefutni. Az egyik a Trolley vezetője volt, aki elnézést kért, hogy váltás van, néhány percet várni kell, majd miután kiderült hogy tulajdonképpen nem is lesz jó nekem a Trolley még ő kért elnézést miatta. A másik pedig a buszsofőrnő volt, aki nagyon készségesen segített az összes turistának. Mindenki megmondta hol akar leszállni és ő külön észben tartotta és szólt mindenkinek. Tényleg nagyon figyelmes volt. Igy kerültem én is a Crandon Park déli bejárójához. 

Átjutva a tekintélyes méretű parkolón ismét egy kellemes partszakaszt sikerült találni, végre voltak pálmafák, amik árnyékot adtak, ha valaki nem akart megaszalódni a napon, ez is sokkal jobban tetszett, mint South Beach emiatt. Szandi ismét le, és itt iszonyú jót lehetett sétálni, mert elég hosszan tart az a nagyon sekélyes rész, aminek az úszók valószínűleg annyira nem örülnek. Kite-osok színesítették a tenger és az ég kékjét. Sőt volt egy homokpad igazi finom, óceáni homokkal, akkorát pacsáltam a térdig érő vízben, mint egy gyerek. :) Persze megint csurom vizes lettem, de a nadrágom már kezdi megszokni. :) Régen mindíg azt mondtam, hogy milyen legyen a búvár, ha nem vizes?!  :)

Sétámat az északi kijárónál fejeztem be. Azt hiszem ideje is volt, mert bár nem volt harapós a nap és a szél is eléggé élénk volt, én úgy leégtem a nyakamnál és a dekoltázsomnál, mint a pirosra sült pecsenye. Persze itt is kattogott néhányszor a fényképezőgép, majd szépen hazafelé vettem az irányt. Hétfőn megint suli, még elővettem egy picit az idiomákat, de inkább csak lelkiismeret nyugtatásképpen. Még harcoltam egy kicsit a csípéseimmel, felszippantottam az esti fél liter kakaómat, aztán álommanók országába tévedtem.  

Mivel most ez a fő tevékenységem, talán eljött az ideje, hogy egy kicsit jobban bemutassam a sulit, ahová járok.  Eredetileg a Miami-Dade Collage Kendall Campus-ának Nyelvi részlegénél tanulok, a gyakorlatban azonban ez a NOVA Southeastern University-t jelenti, ami egy kicsit messzebb van a lakhelyemtől. Szerencsére azonban majdnem ugyanannyi a közlekedés, mintha a Miami-Dade-re járnék.

Maga az épület egy kereskedelmi központban kapott helyet, így legalább a kocsival érkezők nem panaszkodhatnak a parkolóhely hiányára. Gyönyörű új épület kívül belül, inkább egy irodaházra emlékeztet:

Az osztálytermek minden szükségessel felszereltek, szőnyegpadlósak, tiszták és természetesen légkondícionáltak. Ezt mondjuk egyre kevésbé tolerálom, mert ha odakint 18 fok van, akkor is gőzerővel megy a légkondi a teremben, a buszon, otthon…. Azt hiszem ezt nem sikerült megszoknom.  

A második szinten (itt a földszint az 1. emelet) található a „student lounge”. Itt a kávés és snack-es automatától felszerelt konyháig, hűtőszekrényig mindent megtalálható, plusz ha épp nincs órád tévét nézhetsz, vagy könyvet olvashatsz a polcról, esetleg ping-pongozhatsz is. Élnek is a lehetőséggel. Az épületen belül egyébként már megtalálható az eddig általam  hiányolt szelektív hulladékgyűjtési lehetőség is. 

A mellékhelyiségek teljesen automatizáltak, wc-ajtón kívül semmit sem kell megérintened (itt is fotocellás a klotyó, de már nem ráz át :) ) És természetesen megtalálható bennük az óvszerautomatától kezdve a betétekig és tamponokig mindeféle izé, ami csak egy egyetemistának kellhet.

Apropó ha már a wc-nél tartunk, egy újabb tapasztalat, bár ez most nem személyes: a kurzus folyamán kétszer kell 15 perces prezentációt tartani, az első szabadonválasztott téma. Az eredetileg japán származású csoporttársam a japán fürdőszobák és fürdőzési szokásokat mutatta be. Óriási sikerrel és röhögések közepette persze. Megpróbálom továbbadni, hogy milyen is a japán wc. :)

Na szóval… Az első képen látható kütyü egy zajkeltő berendezés. Amikor a hölgyek bemennek a kishelyiségbe, ami USA szokásoktól eltérően különálló a fürdőszobától, bekapcsolják ezt a kis bigyót, hogy a benti hangok kiszűrődése ne hozza zavarba az épp ott alkotó személyt.

A második képen egy bidé látható, ami az otthon szokásoshoz képest egy kicsit több elektronikával van ellátva (kezelőszerv a 3. képen). Nos ez a bidé olyant tud, hogy előmelegített az ülőkéje. Plusz a kezelővel lehet szabályozni a víz hőfokát és a vízsugár erősségét… És hogy ne kelljen semmi kellemetlen dolgot művelni a tetejével, automatikusan lezáródik az aktus végeztével… Tudnak valamit! :) És hogy a bemutató még plasztikusabb legyen, a hiányzó szókincset activity-vel pótolta az előadó. Mit mondjak: nálam eddig ez viszi a pálmát prezentáció tekintetében. 

Suli után egyik nap be kellett mennem a metróhoz, mert lejárt a metrocardom érvényessége, majd úgy döntöttem, hogy ha már idáig eljöttem, tulajdonképpen bemehetek egy picit a belvárosi részre is. Amikor első időkben erre jártam, akkor többször is gondoltam arra, hogy a Baysidefront Park és a Market között van egy egészen picike rész, ahol megmaradt a homokos part, alig egy teleknyi. Erre a területre fotelszerű, ide-oda huzogatható székeket raktak. Már akkor megvolt bennem, hogy jó lenne suli után kijönni ide, kicsit bámészkodni, nézni ki a fejemből, csak úgy. Itt volt az ideje… 

Jó volt…  Nagyon… Ott ültem vagy egy órát, még talán többet is. Nem csináltam semmit, csak szívtam be a levegőt, néztem a sirályokat, a vitorlásokat… Hallgattam a szél sustorgását…. A messziről szűrődő zajokat… Kisvártatva összeszedtem magam, mert az éhség kezdett a Market felé üldözni. Megkóstoltam a kínai kaját. Ehető volt bár kicsit furcsa ízekkel. Körbesétáltam a Market épületében, nézelődtem van-e valami újdonság, mióta nem jártam itt, majd belehallgattam a legújabb Santana stílusú szólóba… Egész tehetséges volt a fickó… De újra a padoknál kötöttem ki és csak ültem és ültem… Szeretném, ha bárhol, bármikor vissza tudnám idézni ezeket a pillanatokat… az illatokat, a hangokat…. Jó gondolat volt megtenni…. Talán még visszajövök…. Talán….

Egy-két fotó és irányba vettem a kedvenc metromoveremet. Nagy készülődés van a téren egyébként, a hétvégén lesz a maraton és félmaratoni futóverseny. Rengeteg a sátor.

Amikor a suliból egyenesen hazamegyek, akkor mostanában ki szoktam hagyni az első buszt, inkább lesétálok helyette a SW 137 Ave-ig.  Mivel egy óra 15 percem van (menetrendszerinti idő! :)) a buszomig, ami hazáig visz, sima kényelmes sétával leküzdöm a távot. Rendszerint még így is várnom kell vagy 10 percet a buszra (minimum). Ezt a múlt hét csütörtökön szakadó esőben tettem meg, nem kis meglepetésére a csoporttársaimnak (mondjuk ők már attól rosszul vannak, hogy én gyalogolok). De most őszintén: nem mindegy, hogy ott állok a buszmegállóban egy szál esernyővel a kezemben, vagy gyalogolva ázok el? :) Hideg nincs, és még jobb is menni, mint egyhelyben ácsorogni.  Szóval a napi egy óra séta biztosított koradélutánonként. :) 

Egyébként megfigyeltem: az egyetemek környékén a parkolóhelyek legalább(!) akkora helyet foglalnak el, mint maga a tanintézmények parkostól, mindenestől és így is állandó a helyprobléma. Itt mindenki kocsival jár. Hogy mennyire azt az alábbi fotó is példázza, amit a házunknál készítettem:

A kép a lakásunk irányából a kapu irányába készült. Amint azt lehet látni egyszerűen nem építettek járdát egy kb 15 méteres szakaszon. A parkoló kocsikból kiszállva van járda, de a két épület közötti részen ott nincs. Fel sem merült a lakópark tervezőjében, hogy valaki gyalogosan közelíti meg a személyi bejáró részt a lakásoktól. :)  Ezen néha mosolygok, néha bosszankodom, főleg ha teli szatyrokkal próbálok manőverezni a keskeny kis betoncsíkon, amikor már ott parkolnak a kocsik. No hát itt se tökéletes minden! :) 

A végére még egy kép… Irtam korábban, hogy itt mennyire adnak a tisztaságra és hogy mennyire tájékoztatják a vétkezőt mi jár a szabályszegésért, itt egy újabb tábla: Szemetelésért minimu (!) 250 dollár a büntetés. És ez nem az erdőszéli szemetelésre vonatkozik, hanem  egy sima vásárló centrumban. Ezt nálunk is bevezethetnék!

Egyébként azóta már láttam a kereszteződésben való bent ragadásért 500 dolláros bírságot is. Nem semmi… Viszont cserébe be is tartják. 

Halihó! Itt vagyok ám! Nem tűntem el, csak egészségügyi szabit vettem ki. :( Együttérzek a tesómmal egy kicsit. Négy nappal ezelőtt jött egy csinos kis front a hidegebbikből és ezt a legkevésbé szeretem. Mivel egyébként is sulimentes napok voltak elég sok időt töltöttem a gép előtt a képeket rendezgetve és pihenéssel is. Az ágyikóm ami egyébként rendkívül kényelmes, egy hibája van, nagyon puha. És ez a két nap ágyközel betett a derekamnak ami egyébként nem szokott fájni. Tegnap arra ébredtem, hogy nem tudok ülni. :( Kaptam mindenféle varázsszert és ma suli sincs, plusz megfordítottam a matracot (előbb is eszembe juthatott volna) így az éjszaka már nem volt vészes. Most meg már vagy 10 perce ülök, igaz, mint aki kardot nyelt.  Úgyhogy most nem is írok többet, igaz nem is nagyon van mit, mert lemaradtam az Art Deco napokról South Beachen és a Three King's Day-ről is Little Havannán. 

De azért mégis van miről írni. Arról a kedvességről, amit az itteni emberektől kapok. Amikor megtudta Alex papája, hogy nem vagyok valami balett mozgású tegnap, megjelent a Bengay három különféle változatával (a család elment a fesztiválra) plusz némi édességgel és shake-kel a McDonaldsból, hozott epret és joghurtos fogyókúrás sütit a yoghurt bárból és még egy csokit is a biztonság kedvéért. Ki akartam a gyógyszert fizetni, mert azt én kértem, a Monica-tól, hogy hozzanak nekem EGY krémet, ha jönnek hazafelé. Ehhez képest Alex papája közölte, hogy én a barátja vagyok, azt akarja, hogy minél hamarabb meggyógyuljak, szó nem lehet arról, hogy bármit is kifiizessek.

Ezt most nem azért írom, hogy húúú  milyen jó, hogy nem hagyott fizetni, hanem az emberi mentalitásért. Egyből megkérdezte Monica-tól hogy van-e mit ennem és anélkül, hogy szólt volna nekem megjelent itt mindenféle földi jóval... Nem semmi egy fickó! (Tudom, hogy van valami komoly probléma a munkahelyével, pontosan nem ismerem a természetét, de ennek ellenére van ereje és ideje igy foglalkozni egy idegen - baráttal. :) Big lájk neki, ha lehetne.. )

Most nem is folytatom tovább, holnap suli megint, remélem a jövő hetem már jobb lesz, mint ez volt. Ilyennek is kell lenni néha. :(

Ismét két bejegyzés keletkezett, ha olvasni akarod, hogy milyen volt a Deering rezidenciában vissza kell lapoznod! :)

Elérkezett az első oskolába menős napom is. Jó korán felébredtem, pedig már előző este összepakoltam mindent, ami kellhet. Reggel, amikor sűrűbb a tömegközlekedés, akkor nem is vészes beérni, kb 45 perc. Feltéve, hogy nem késik sokat az első, mert akkor nem érem el a csatlakozást. Na de ma semmi negatív hangulat! Csodás napkelte, de minek is mondjam, itt fantasztikusan ébreszt a sugaraival. 

Két tanfolyamra jelentkeztem hosszas tépelődés után, figyelembe véve az ESTA vízum sajátosságait, hogy csak 18 órát tanulhatok maximum hetente. A szintfelmérő után kiválasztott első tanfolyam egy Coffe and conversation névre keresztelt, 7.50-től egy órás bemelegítő beszélgetés. 

Lassan gyűltek az emberek  a folyosón, mindenki méregeti a másikat, vajon csoporttárs lesz-e, vajon mennyire jó, vajon én mennyit tudok kérdésekkel. Végül a megadott időpontban kinyílik az ajtó és beinvitálnak bennünket. A mi termünkbe összesen négyen megyünk a tanáron kívül, ez jó jel. Ha nem túl nagy a csoport mindenkire több idő jut beszélgetés terén. Négyen négy orszából vagyunk, ami itt egyáltalán nem meglepő. Az sem, hogy a többiek Dél-Amerika országaiból érkeztek. Gyakorlatilag bemutatkozós óra, ki kicsoda, honnan jött ide és miért. Aztán arról beszélgettünk ki mit szeret és mit nem Miamiban. 

Az óra 5 perccel tovább tartott az előírtnál, de mindenképp vége szakadt volna, ugyanis tűzriadó volt. És azt is bemondták, hogy nem gyakorlat. Az épületből nagyon egyszerű kijutni, nem volt különösebb gond. Nem is én lennék, ha nem ez történne. De miután nem nagyon lehetett se füstöt érezni, sem lángot látni, mégcsak futkosó, menekülő embereket sem, így jól szórakoztam. 

Kb tíz percig terelgettek bennünket az udvaron, majd lefújták az egészet. Tele  van tűzjelzővel az egész épület, lehet, hogy csak valamelyik megadta magát. Azt nem gondolom, hogy meg mernék kockáztatni itt a vécében dohányzást, vagy ilyesmit. Az időt arra használtam fel, hogy megtudjam hol is van az a TBA terem. Na ez az, ami sehol. Azt jelenti, hogy nem tudják megmondani előre hol lesz az óra. Nagy szerencsémre valaki mondta a sokadalomból, hogy: "Fiftiszekond-Ó-fájv" Nagyszerű, mondom legalább nem másik épület, mert akkor jócskán elkéstem. 

Miután visszaengedtek bennünket, megkerestem a tantermet. Először ide is csak négyen mentünk be a tanáron kívül, akinek nem volt mágneskártyája a számítógépes laborhoz. Külön kellett hívnia egy biztonsági őrt, hogy beeresszen bennünket. Végre ő is megjött, elfoglaltunk helyünket a szerintem 16 fokra beállított hűtőkamrában.

Ennek a tanfolyamnak az elnevezése Advanced Listening and Speaking és az első 5 percben kiderült, hogy nem itt fogjuk holnap tartani a foglalkozást. De még csak nem is a College területén, hanem földrajzilag is egy más helyen. És ezután mindíg. Ezt nem hiszem el! 10 perc lenne a két tanfolyam között, ami elég arra, hogy átsétáljak egyik teremből vagy épületből a másikba, de kocsi nélkül egy óráig tartana átverekedni magamat. Gyalog mégtöbb. Mondjuk ezt csak később tudtam meg, mert a tanárnő 20 percre taksálta az átjutási időt. De nem gyalog az biztos (2,6 miles). Azt mondta, nem baj ha kések egy kicsit majd, mert tudja, hogy nem szórakozásból. Újra beszélni kellett  azzal a fickóval, aki segített a jelenlegi tanfolyamokra való átjelentkezésben, próbáltunk találni valami megoldást de nem sikerült. Az eredménye az lett, hogy megváltam a reggeli kávézós órától, így marad 4x3 óra haladó beszélgetős tanfolyam, a másik helyszínen. 

Nagyon sajnálom, hogy meg kellett válnom a College területéről. Nekem kimaradt az életemből a nappalis iskolák, mindent levelezőn meg estin végeztem. Annyira tetszett, hogy ez egy igazi főiskolai-egyetemi hangulatú klassz kis intézmény tele rendezvényekkel, meg mindenfélével. Túl azon, hogy nem ide fogok járni, meg ha ügyet kell intéznem, akkor külön tortúra nekem ide bejönni. De ez van. :(

Végülis a csoportban heten lettünk, mire mindenki odaérkezett. Jó kis vegyes csapat, valamennyien különböző országból itt is. Először nagyon megijedtem, mert a hátam mögött lévő srácot hallottam beszélni a tanárnővel és olyan kiejtése volt, hogy én is kiejtettem valamit, de az a mappa volt a kezemből. Na mondom, ha itt ez a szint, akkor végem... Aztán kiderült, hogy a srác született amerikai. Nagyon súlyos betegségen esett keresztül, hosszabb ideig tartó kómából épül fel. Újra kellett tanulnia mindent, többek között beszélni is. Na ez nagyon jól sikerült neki, mert észre nem vettem volna, hogy ilyen komoly baja volt korábban. Mondjuk nem vagyok szakértő az is igaz, de tényleg nagyon jó. Van két ázsiai lány, de csak kinézetre azok. A többiek Hondurasból, Venezuelából, Panamából, Braziliából,  szóval a fél dél-amerikai kontingenst képviselik. Én vagyok az egyetlen európai, és mint ilyennek, nekem kellett először bemutatkozni, mint legtávolabbi vendégnek. 

És ekkor megint zavarbaejtő dolog történt. Megkérdezte a tanárnő, aki egyébként szüleit tekintve lengyel származású és egyből fel is hozta a két nép barátságának mítoszát, szóval megkérdezte mi a foglalkozásom.  Miután elmondtam neki - és persze ezzel a többieknek is - a történetemet... hogyismondjamcsak.... kézzel fogható tisztelet érződött belőle ezután. Sőt amikor kiderült a problémám a két tanfolyam ütközésével kapcsolatban, mondta, hogy lejön velem és segít, hátha lenne valami jó megoldás. Igy is történt. Amikor vázolta  helyettem a srácnak(!) hogy mi a gond, nem mellesleg szinte büszkén utalást tett az általam korábban elmondottakra. Komolyan zavarbaejtő, hogy itt a világ túloldalán, ahol kb annyit tettem a közért, hogy nem mentem át a piroson, na itt több megbecsülést kap az ember ismeretlenül, mint odahaza, ahol... Na mindegy. Jó érzés is, meg rossz is egyszerre, nem ragozom tovább. 

Aztán a többiek is bemutatkoztak, mindenki itt él egyébként már, illetve az egyik lány tanul orvosnak és most rezidensi állást keres, ahhoz kell neki a nyelvtudás. A két ázsiai származású lányt nagyon nehéz megértenem, iszonyú akcentussal próbálják elmondani a mondókájukat. Az amerikai srác is erős akcentussal beszél, de ő olyan jó kis ízes tájszólással. A venezuelai lánnyal is lesznek gondjaim, ő egy... nem is tudom milyen angolt beszél... gurgulázik vagy mi. :) Mondjuk az orvostanhallgatót se egyszerű, mert szegény nyúlszájjal született így az anyanyelvét is alapból furcsán beszélheti. Olvasásnál kiderült, hogy nem vallok talán szégyent a kiejtésemmel, mert megkérdezte tőlem az egyik lány, hogy hogyan sikerült igy megtanulnom, a másik meg hogy ugye korábban is tanultam már. Szóval első nap után úgy tűnik, hogy nem lesz egyszerű, de talán menni fog. 

Azt egyébként elmondta a tanárnő, hogy az igazi tanfolyami színhelyen teljesen más jellegű lesz az oktatás, mint itt első nap, erre lehet számítani. Egyébként a három óra alatt egy darab 15 perces szünet volt. Miután  kockára fagytunk a teremben jól esett a napsugár odakint. Egyébként az még egy roppant érdekes dolog, hogy itt a tantermeknek nincsenek ablakai. Az egész épület olyan, mint egy bunker, elég barátságtalanul néz ki, sima betonkolosszus. Nem csak ez az összes épülete a sulinak. Ettől eltekintve nagyon jó hangulata van. 

A nap ráadása volt, hogy állok a 137-es busz megállójában, várom a metrobus-t. Egyetlen árnyék a környéken egy villanyoszlopé, amit igyekszek kihasználni a legnagyobb mértékben. Na jó voltak részek, amik kilógtak... :) Szóval ahogy ott áldogálok azt nézem, hogy honnan a fenéből lehet ott ennyi cseresznyemag. De tényleg, rengeteg. Egyszercsak azt érzem, hogy valami landol a fejem tetején. Háááát ez nem lehet igaz, még a madár is leszart a mai napon... Veszem elő a zsebkendőt, semmi.. Mondom biztos mellé nyúltam, most fogom tuti szétkenni.... Semmi....  Rájöttem, honnan a cseresznyemag, ami végülis nem is az. A madár viszi az oszlopon lévő fészekbe, ami  nagyon magasan van, észre se lehet venni, s ha már le lett csupaszítva a hús, a magot kihajigálják feleslegként. Hát egy ilyen landolt a fejemen. Tényleg szerencsém van. Legalább nem madárkaki volt. :) Mi lesz még a nap végéig????? :))))