Elérkezett az indulás napja. 4 órára állítottam be az ébresztést. Kettő órakor már fent voltam. Ahogy feküdtem az ágyban próbálva rávenni magamat még egy kis alvásra rájöttem, hogy nem jó a csomagom. Át kéne pakolni. Egy idő után tett követte a felismerést: hajnali három körül elkezdtem átpakolni a személyes holmik táskája című csomagot. Áttettem mégis a kis trolley-ba a cuccokat és a fotós-laptop tatyóból is kikerült az összes tartozék. Nem is lett tele a trolley. Igaz, hogy egy centivel szélesebb a szabványnál, de majd bőszen nyomogatom, hogy lám-lám, nincs is tele. Ugyanezt megpróbáltam elérni a kézipoggyászból személyes holmik táskájává avanzsált laptoptatyónál. Ugyan nagyobb volt egy picivel a méretnél, de hát tetszik látni, nincs is tele...Hát tehetek én róla hogy egy-egy centivel nagyobb táskám van.

A repterekren azt lestem, hogy nagyságrendekkel nagyobb "személyes holmik táskája" volt a legtöbb utasnál. Végülis a kutyát nem érdekelte mekkora pakkom van a feladotton kívül. Megérte átpakolászni. 

Apropó reptér. December 7-én negyed 9-kor szállt fel velem a British Airway-s Airbus 320-asa. 11 órakor lezárták másnap reggel hétig a teljes repteret, mert hogy stílusos legyek "elszállt" a légiirányító központ vezérlése valamilyen kábeltörés miatt. Szerencsém volt, hogy el tudtam indulni.

Sikerült ablak mellett helyet kapnom, sőt készítettem egy fotót ismét a házról ahol lakom, csak most havas verzióban. A mellettem ülő nő is Miamiba repült, csak az eggyel korábbi járattal. Sőt az amellett ülő is, akinek az én járatomra volt helye. Mindketten erdélyiek voltak, a mellettem ülővel tudtam is beszélgetni magyarul. A gép fél órát késett, ezzel lekéste a csatlakozását és a mi gépünkkel jött tovább. Egy szót se beszél angolul, a lányáék élnek kint, hozzájuk megy látogatóba egy hónapra. A késés miatt pontosan annyi időm volt, hogy kényelmesen átsétáltam a másik géphez és kb 20 perc múlva indultunk is.

Ez egy elég nagy gép volt, középen három, két szélén két-két ülőhellyel. A középső sor jobb szélén kaptam helyet, mellettem senki nem ült így kényelmesen lehetett utazni, volt elég hely. Nagyon hosszú volt az út. Próbáltam aludni valamit, több kevesebb sikerrel, de mindenki nyűglődött. Amit mindíg csodálok, hogy hogyan mernek elindulni pici gyerekekkel ilyen távolságú, időtartamú utakra. A végét már ők se bírták. 

Az ellátás viszont mondhatni kifogástalan volt. Többször kaptunk enni, inni, nagyon kedveskek és előzékenyek voltak. Összességében véve teljesen elégedett voltam a helyzettel, az út hosszúságáról meg nem ők tehetnek. 

Több mint 10 órát repültünk Londonból Miamiba. A megérkezés kicsit gyorsra sikeredett, mert majdnem elfelejtették kiosztani a kitöltendő űrlapot, amiből lett egy kis kapkodás - erősen leszállás közben kellett szüttyögni vele. Szerintem utolsó előttinek szálltam ki a gépből. Az Immigrations hivatal előtt kígyózó sorok voltak. Rendkívüli rugalmassággal jónéhányunkat átsoroltak ahhoz a bejárathoz, ahol az amerikai állampolgárok hagyhatták el a tranzitot. 

Mindenkiről 10 ujjas ujjnyomatot rögzítettek és lefotózták. Az én emberem próbált jópofizni velem, hogy hát ez meg milyen útlevél, ugye valódi. Mondtam neki, hogy of course. Viccnek szánta, de ezt csak később fogtam fel. Jó alaposan körbeforgatta, mert hiányolt belőle valami sort, már kezdtem aggódni. De csak apró szivatás volt az egész és a végén ráéreztem, hogy tulajdonképpen ugrat. Miután jeleztem, hogy van nálam élelmiszer (egy tábla csoki is az, erre figyelmeztettek a nagykövetségen!) nekem keresztül kellett menni a vámon is, ahol csupát átröngenezték a csomagomat de meg se kérdezték mi van benne, mehettem.

És itt jött a következő megoldandó helyzet. Kiléptem a váró részbe: az én emberem sehol... Na ez érdekes lesz. Megpróbáltam hívni a számot, ami a neve alatt volt az e-mailekben - hangposta... Lehet, hogy túl sokat kellett rám várni és azt gondolta, hogy mégsem jöttem? Vagy nem engedtek be.. Vagy bármi (mondjuk nem tudtam volna elindulni a reptér lezárás miatt...) No szóval, gondoltam nincs mese megpróbálom felhívni Monica-t akinek a számát is elmentettem. Kiderült, hogy az Albert telefonja és ő bizony ott van a reptéren. Mondtam, hogy bizony én is. Érdekes volt nagy zajban, angolul megpróbálni megtalálni egy embert, akivel előtte sosem találkoztam. 

A több mint két évtized nem telt el nyomtalanul az életemben: a végén én találtam meg őt és nem ő engem. :) Beültünk a kocsijába, ami akkora volt, hogy simán át lehetne evezni vele a legközelebbi szigetekre és olyan elektronikával felszerelt, hogy nem is értem miért nyúlt bele a kormányba néha. Végülis otthoni idő szerint közel három óra volt már, amikor megérkeztem befogadó családomhoz. 

Itt egy nagymama, Monica, a 7 éves fia és újszülött leánykája vártak. Nagyon kedvesek és picit megilletődöttek voltak. legalább úgy, mint én. Alexander imád beszélni. Spanyolos gyorsasággal és persze gyermeki szinészkedéssel. Nem állítom, hogy mindíg értem őt. A nagymama csak spanyolul beszél és Monica is, Ő kb annyit beszél angolul, mint én. A pici lányról nem derült még ki, hogy angolul, vagy spanyolul sír, bár inkább az utóbbira szavazok.

Egy kedves kis szobát kaptam, ami tuladonképpen a csöppség szobája lesz. Micky egerek és pillangók között hajtottam álomra a fejem. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.