2013.01.14. 22:25
Bushido...
Két új bejegyzés került fel egyszerre, ez a második. Ha érdekel a előző, vissza kell lapoznod! :)
Utolsó nap a kiskocsival. Bevásároltam néhány nehezebb dolgot, hogy ne hátizsákkal kelljen cipelni, egy darabig valószínűleg elég lesz. Aztán kihasználva még a meglévő benzinállományomat (üres tankkal kell visszavinni) a közeli Deering Estate felé vettem az irányt. Ez az a hely, ahol néhány nappal korábban a napkeltét fotóztam és jól agyoncsípkedett valami ismeretlen miniatűr izé, ami miatt még azóta is vakarózom.
Azóta egyébként megtudtam, hogy „no see um”-nak hívják és meglehetősen nehéz ellene védekezni. Állítólag nem nagyon hatnak rá a szúnyogriasztó szerek sem (egyébként légy) és a hagyományos szúnyoghálón úgy szambázik át, mint kés a vajon. Speciális szúnyogháló kell a vele szembeni védekezéshez.
Eleinte kissé aggódtam, hogy mennyire fognak megenni ismét, de bíztam abban, hogy az időjárás most szelesebb és napközben van, hátha ilyenkor nem annyira aktívak. Látogatásomnak volt egy különleges apropója is a kíváncsiságon kívül: ez is egyike volt azoknak a helyeknek, amelyek egyik helyszínét adták a több mint két évtizede forgatott Miami Vice-nak. Érdekelt, hogy vajon vannak-e felismerhető helyek.
Abszolút voltak. Érdekes élmény volt látni személyesen a helyet, ahol a KGB hajszolta volt ügynöküket és Castillo-t, vagy sétálni a fák között, ahol az epizód végkifejlete zajlott:
„Hol van, ember! Hey? Van neve? Tudja, az én nevem? Az én nevem Szörf! Jó név nem?! Az én nevem Szörf! Ember, imádom Amerikát! A szabadság és a bátorság hazája, nem igaz?! Igen, most vagyok először Miamiban. Ember, ez maga a Paradicsom! A Paradicsom, nem igaz?!”
Természetesen a jó győzött a rossz felet, mint ahogy az szokás a filmeken, és ha az embernek elég pénze van rá, akár a paradicsom is lehetne. No de térjünk vissza a jelenbe.
A Deering Estate a SW 168th Street óceán felőli végén található. Igazándiból egy régi gazdag család egyik testvérpárjáé Charles Deering-é volt a rezidencia. A területen két főbb épület található, az egyik maga főépület, melynek alsó részén egy nagy fogadó rész található, a lépcsőház és lejáró a híres boros pincébe, a felső részén pedig a hálószobák és a hozzájuk kapcsolódó fürdőszobák.
A másik épület a Richmond Cottage, amely valaha az első hotel volt Coconut Grove és Key West között. Később a Deering família vált tulajdonossá, majd 1985-től Florida állam. A ’92-es Andrew hurrikán ezt az épületet sem kímélte. Újjáépítették felhasználva az eredeti anyagokat és berendezéseket. Ma múzeumként funkcionál.
A területen kialakítottak egy szokásos hidas szerkezetű „tanösvényt”, ahol megcsodálható a mangrove erdők furcsa fái és élővilága. Sajnos nem csak az. A tenger hozza magával a hordalékát. Ha ez természetes anyag lenne, az lebomlana. De a fák közé besodródik az a szemét is, aminek összegyűjtögetése nem kis feladat lehet a mangrove fák gyökerei között, esetleg krokodillal (mert itt ugye sós víz van) és néhány kellemetlen hívatlan látogató kíséretében (no see um például) Összességében véve nagyon kellemes séta tehető és kiélhettem mangrove erdős vágyaimat is.
És hogy ne csak a madár és alligátor rajongók örülhessenek, itt egy igazi különlegesség, ami itt őshonos példány. Őszintén szólva nem vagyok nagy rajongója a pókoknak, magyarul kitör tőlük a frász. Ha hirtelen látom meg. Ha nem, akkor csodálója vagyok építkezéseiknek és szépségüknek. Sajnálom, hogy a kisgép volt csak velem, így távolabbi példányokat nem sikerült lencsevégre kapni és a szél sem volt a segítségemre ezúttal. A nevük „Golden Orb Weaver” és védettek. Leginkább egy óriási hosszúlábú darázsra emlékeztet szárnyak nélkül persze. Itt egy nőstény látható:
Nagyon jól éreztem itt is magam, igazán érdekes volt és csupán egy újabb csípést szereztem be ezektől az apró, de nagyon csípős kellemetlen kis izéktől.
Folytattam utamat a kiskocsival a South Beach irányába, ahol az autókölcsönző cég telephelye volt. Még az utak se akarták, hogy visszavigyem. A US-1-on felújítottak, a szárazföldet Miami Beach-el összekötő híd közepén ugye folytatódtak a munkálatok és a Lincoln Avenue-n is új felső réteget kapott az aszfalt. Ehhez mérhető dugókkal persze. Időm volt, még annyi benzinem is, hogy beérjek (legalábbis reménykedtem benne), így nyugodtan ücsörögtem és élveztem még a nyújtott időt.
1780 mérföldet „tettem bele” a kocsiba, ami kb 2850 kilométernek felel meg 19 nap alatt úgy, hogy nem minden nap használtam és volt, hogy rövidebb napi utakat megtéve csak. Ez nem túl sok, de azért nem is kevés. Kellemes volt a kis Toyota Yaris, eltekintve a hátsó igen nagy holttértől, amit végülis megoldottam, mert kivettem a hátsó jobboldali fejtámlát. Sose legyen rosszabb kocsim!
Ha ma érkeznék a mostani tapasztalatommal az Államokba, akkor mindenképp másként csinálnám. Az első néhány napra bérelnék csupán autót, ami időt arra szánnék, hogy megtaláljam azt az 1000 dollár körüli kocsit, amit három hónapig használhatok. Ez nem egyszerű dolog, de nem is lehetetlen. Vannak előnyei éppúgy, mint hátrányai. De ha nem esik bele az ember nagyobb műszaki problémába, akkor lényegesen olcsóbban, a teljes időszakra vonatkozóan használhat kocsit, ami itt tényleg majdnemhogy elengedhetetlen.
Megosztanék még egy-egy képet amiről már beszéltem, korábban és sikerült lencsevégre kapni vezetés közben:
Például ha ilyent látsz a kereszteződésben kitéve, akkor nem tanácsos bentragadni középen, hogy feltartsd a keresztezőforgalmat. Láttam olyant is, ahol 300 dollár volt a bírság! Nem is csinálják, csak elvétve. Rokkant parkolót igénybevevők 200-250 dollárért parkolhatnak alkalmanként feltéve, hogy nem szállítják el a kocsiját.
Itt az iskolabusz, aminek ha ki van hajtva a stoptáblája, akkor megáll az élet. Se szemből, se hátulról előzni nem lehet. Egyébként az iskolakezdéskor és végeztével rajzanak ezek a buszok, tetejükön folyamatosan stroboszkóp villog, nem lehet elnézni, nem észrevenni őket. Plusz a sulik környékén a gyerekek mozgásának időszakában 15 mérföld a megengedett sebesség és ezt ellenőrzik is! Plusz van átengedő felnőtt, amit mi régen gyerekkorunkban úttörőrendőrként csináltunk. Ez a kép is egy suli előtt készült:
Ezek meg a kedvenceim. Ha menő akarsz lenni Miamiban és véletlenül nincs egy sportkocsid helyben, akkor persze bérelhetsz is egyet. Egyébként úgy rohangásznak itt a flancosabbnál flancosabb sportkocsik, hogy egy jól kinéző Pontiac után már meg se fordulok. Azért épp a napokban láttam a fehér a narancsszínű Lamborghini után egy almazöldet is. Pocsék szine volt. A Lotus-ról ugye lemaradtam.... Ferrarit meg néhány fotózás után feladtam, mert abból is jónéhány gurul errefelé. Nagyon más világ...
Itt egy másik, hogy ne kelljen messze mennem. Korábban már feltöltöttem egy harmadikat is, az is piros volt.
No de hogy a realitások talaján kavarogjunk, hazafelé úton ismerős hangulat fogadott a buszon.. J Egy fiatal, jókötésű, tolószékes srác jött a busszal, akivel korábban találkoztam már. Mindig nagy tréfamester, kár, hogy egy szót sem értek belőle, de a körülötte lévők jól szórakoznak. Akkor is állandóan telefonált és közvetítette meg kommentálta, miről beszélget egy nővel. A nőt onnan tudom, hogy kihallatszott olyan hangosan sápítozik, a többit meg inkább a helyzetből lehet kikövetkeztetni. 10 perc séta a megállótól és már otthon is voltam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek